4 × A jó apa ismérvei

A történet címe: A jó apa ismérvei
Szereplők: Harry Potter, Perselus Piton, Hermione Granger, Luna Lovegood
Kulcsok:
1. – téma: ötórai tea
2. – évszak: tavasz
3. – mugli tárgy: habszifon
4. – hozott tárgy: könyv
5.  – Picasso önarckép
Műfaj: Általános
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: ooc karakterek, eltérő események a könyvtől
Leírás: Perselus aggódik leendő apasága miatt, Harry próbálja megnyugtatni, hogy nincs mitől tartania. A történet a háború után öt évvel játszódik, ennek ellenére főleg múltbéli események kerülnek az előtérbe.

 

~

Gyönyörű tavaszi napra ébredtek mind a mugli, mind a varázsvilágban élők. A máskor esős, borongós tavaszi időt felváltotta a ragyogó napsütés, mintha a környezet is érezte volna, hogy ez a nap más, mint a többi. A fákat, bokrokat elárasztották a virágok, az új rügyek és hajtások, az útmentén pedig kék gyöngyikék és réti szegfűk nyíltak. A régi mondás szerint a tavasz a megújulás ideje és ez a varázslóvilágra különösen igaz volt. Május másodika, a roxforti csata és a Sötét Nagyúr rémuralmának bukásának ötödik évfordulója volt. Varázslóvilágszerte ünnepelték a kis túlélő győzelmét Tudjukki felett. Okot adott az ünneplésre az is, hogy a volt Halálfalók által nyújtott fenyegetés úgy tűnt végre végleg megszűnt; az utolsó támadásra fél évvel korábban került sor. Békés, háborúmentes időszak várt a boszorkányokra és varázslókra.

A korábban említett kis túlélő is ünnepelt, bár a nagy közösségi események helyett ő családi körben töltötte ezt a neves napot.

- Kész vagy? – kiáltott Harry a feleségének. - Tudod, mennyire utálják, ha elkésünk, mindjárt öt óra.

- Indulhatunk – válaszolt a felesége, miközben leszaladt a lépcsőn, majd mikor a férfi mellé ért gyors csókot nyomott annak arcára és elmosolyodott.

- Gyönyörű vagy, Luna – bókolt a sötéthajú varázsló és a szőke boszorkány dereka köré fonta a karjait. – Már alig várom, hogy megtudják a jó hírt – vigyorgott.

- Akkor ne késlekedjünk – alig, hogy kimondta a szavakat párja barátaik háza közelébe, egy erdő szélére, hoppanálta magukat. Mikor megérkeztek a fiatal nő a férfi vállaiba kapaszkodva, lehunyta a szemét, mély levegőt vett és élvezte, hogy tüdejét betöltötte a friss, tavaszi levegő. Pár másodperc múlva ellépett szerelmétől, majd megfogta a kezét és az otthonos kis kőház felé vették útjukat.

- Legközelebb repülünk – jegyezte meg Luna pár pillanatnyi hallgatás után, mire Harry csak egyetértően bólintott, majd mivel időközben a házhoz értek, kopogott. 

- Gyertek csak, – hallatszott bentről egy fiatal nő hangja - az étkezőben vagyunk. 

A párnak nem kellett kétszer mondani, beléptek a kis nappaliba, ahol Picasso önarcképével találták szemben magukat. A szemüveges férfi, nem tehetett róla, elmosolyodott, a kép láttán megannyi emlék rohanta meg. Elmélkedését a házigazda zavarta meg.

- Luna, Harry, örülök, hogy látlak titeket – mondta az idősebb férfi mosolyogva és kezet nyújtott az utóbbinak, míg előbbinek biccentett.

- Köszönjük a meghívást – mosolygott Luna a professzorra, majd átsétált az étkezőbe, magára hagyva a két férfit.

- Perselus, - rázott kezet volt bájitaltan tanárával a kistúlélő. – Azt hittem, nincs már meg ez a kép, mikor utoljára itt jártunk, nem volt kint – jegyezte meg Harry, mire egy szemforgatást kapott feleletül a férfitől. – Ebből arra következtetek, hogy nem a te ötleted volt – nevetett.

- Hermione, úgy gondolta, hogy ez a kép majd feldobja a nappalit – húzta el a száját Perselus. – Hiába kértem, hogy hagyjuk a padláson – sóhajtott. - Tudod, milyen önfejű és makacs néha – mondta, majd egy vállrándítással elintézte a dolgot.

- Csak néha? – kérdezte Harry tetetett meglepődöttséggel, mire a feketehajú varázsló mosolya kiszélesedett.

- Úgy hallom a fiúk nem kívánnak vacsorázni, sem teázni – jegyezte meg Hermione elég hangosan, ahhoz, hogy a két említett jól hallhatta. – Mit gondolsz, meddig bírják majd nélkülünk? – kérdezte, azonban Luna válaszát már nem hallhatták, csak a két nő kuncogása szűrődött ki az étkezőből. 

- Ha a háborúba nem is, ebbe egész biztosan belehalunk – suttogta Harry, majd Perselusszal együtt felnevettek. 

Miután lenyugodtak a kedélyek Perselus és Harry csatlakoztak Lunához és Hermionéhoz.

- Hogy vagy Hermione? – kérdezte Harry mosolyogva miközben megölelte barátját. – És a pocaklakó hogy van? – tette hozzá.

- Jól vagyunk – válaszolta örömmel Hermione. – Bár rettenetesen fárasztó, de hamarosan kibújik – mondta a boszorkány és végig simított óriási pocakján.

- Már alig várom, hogy lássam a kicsit – mondta Harry izgatottan. – Eldöntöttétek már, hogy mi lesz a neve? – érdeklődött a fiatal varázsló.

- Ó, még nem, nem tudunk megegyezni – forgatta a szemeit a nő. – Hiszen tudod, hogy Perselus milyen makacs és önfejű néha – nézett jelentőségteljesen az említett férfira Hermione, majd elnevette magát. Harry megértő pillantást küldött az idősebb varázsló felé, mire barátja játékosan a vállába bokszolt. – Azt hittem velem vagy – szólt tetetett sértődöttséggel a hangjában Hermione. 

- Sajnálom, Mione – vont vállat vigyorogva a kis túlélő.

Ezután mind asztalhoz ültek és néhány pillanatig csak a teáscsészék halk koccanása hallatszott. Pár percnyi nyugodt teázgatás után végül Luna törte meg a csendet.

- Azt hiszem, most már elmondhatjuk – fordult férjéhez, aki helyeslően bólintott, aztán Luna az előttük ülő párra fordította figyelmét és mindenféle kertelés nélkül bejelentette – Harry és én babát várunk.

A hír hallatára barátaik arcán a meglepődés tükröződött, de aztán az öröm jelei mutatkoztak rajtuk. 

- Ó, Luna, ez csodálatos! – kiáltott fel Hermione izgatottan, majd felpattant addigi helyéről és a szőke boszorkányhoz lépett, átölelt, aztán gratulált Harrynek is. Ezt követően elkezdte ecsetelni barátnőjének a terhesség részleteit, majd felajánlotta neki, hogy kölcsönad pár hasznos könyvet a témával kapcsolatban. Luna természetesen beleegyezett, örült minden jó tanácsnak, amit kapott. Miután Perselus is gratulált a lánynak, a két nő átsétált a könyvtárszobába, újra magára hagyva a két férfit. 

 - Gratulálok, Harry – fogott kezet a fiatal férfival Perselus. – Ez azt jelenti, hogy együtt tapasztaljuk meg az apaság örömeit.

- Az állandó sírásra, álmatlan éjszakákra és piszkos pelenkákra gondolsz? – kérdezte Harry ártatlanul, mire egy lesújtó pillantást kapott válaszul volt professzorától, aki aztán komolyabbra fordította a szót.

- Bevallom, félek az apaságtól – mormogta. – Nem szeretnék rossz apa lenni.

- Nem is leszel, hisz évekig gyerekekkel foglalkoztál, rengeteg tapasztalatod van – érvelt Harry, de Perselust láthatóan rosszul érintette ezen megjegyzése.

- Az nem ugyanaz – vetett ellen a férfi. – És mellesleg milyen jó munkát végeztem, nem gondolod? – jegyezte meg szarkasztikusan, miközben felállt az asztaltól és az ablakhoz sétált. - Minden gyerek rettegett tőlem és… - nem tudta befejezni mondatát, mivel a kis túlélő közbe vágott.

- Nem volt más választásod, keménynek kellett lenned velük – próbálta meggyőzni Harry, de Perselus csak arra tudott gondolni, hogy mi lesz, ha majd a saját gyerek fél tőle és utálja őt vagy, ami még ennél is rosszabb, ha olyan lesz, mint a saját apja, ebbe bele se mert gondolni. Régóta úgy érezte, hogy nem érdemli meg a boldogságot, ami Hermione mellett adatott meg neki, a rengeteg szörnyűség után, amit Halálfaló és kémkedéssel töltött évei alatt elkövetett. Harry mintha kitalálta volna a gondolatait próbálta jobb belátásra téríteni a férfit.

- Megváltoztál Perselus, jó ember vagy! Nem utolsó sorban, pedig itt van neked Hermione, segíteni fog mindenben, együtt megoldjátok – győzködte a férfit. - Kiváló apa leszel, hiszen nézd, belőlem is egy tisztességes embert neveltél – mondta a fiatal varázsló mosolyogva, azt gondolva, hogy ezzel elterelheti a feketehajú varázsló gondolatait. Úgy tűnt bevált. Volt bájitaltan professzora kissé elmosolyodott és Harry felé fordult, aki időközben Perselus mellé sétált. 

- Ez elég gyatra próbálkozás volt, Potter, jobban kellene magam éreznem ettől? – kérdezte gúnyosan Piton, de hangjában előbbi mosolya bujkált.

- Legalább megpróbáltam, nem igaz?

Harry nem várt választ és nem is kapott, mindketten saját gondolataikba mélyedve tekintettek az eléjük terülő tájra. Perselusék házának ezen oldala a kertre és az azon túl elterülő rétre nyújtott kilátást, ami ebben a tavaszi időszakban lélegzetelállító látvány volt. A gyógynövényeknek köszönhetően a zöld, kék és fehér ezer árnyalatával találták szemben magukat, de a leggyönyörűbb és legszembetűnőbb látványt mégis a kert végében elhelyezkedő magnólia fák nyújtották, amik épp most virágoztak, és rózsaszínbe borították nem csak a fákat, de körülöttük a talajt is. Harry felsóhajtott, a férfi felé fordult, majd előhúzott a zsebéből egy kis naplószerű könyvet és óvatosan megszólította a varázslót.

- Szeretnék megköszönni mindent, amit valaha értem tettél, Perselus – nyújtotta az említett felé a könyvet. – Tudom, hogy párszor már megtettem, de ez most valami más, látnod kell, ahogy én, és ahogy mindenki más is lát téged. Remélem hasznos olvasni és látnivaló lesz – mondta Harry. – Ó, és ajánlom, hogy ülve olvasd el – jegyezte meg a kis túlélő miközben megszorította a professzor vállát, majd kisétált az udvarra, leheveredett egy magnólia fa tövébe egy pokrócra és maga is olvasni kezdett.

Perselus egy ideig nézte a fiút, majd gondolatai a könyvre terelődtek és közelebbről is megvizsgálta azt, ám mielőtt ezt megtette volna megfogadta Harry tanácsát és kedvenc olvasó fotelében foglalt helyet a nappaliban. A könyv címe „A jó apa ismérvei” volt. A férfi felvonta a szemöldökét, majd belelapozott a könyvbe, a következő pillanatban pedig egy emlékben találta magát.

*

*11 évvel korábban*

Harry békésen feküdt a gyengélkedő egyik kényelmes ágyában. Az előző nap eseményein járt az esze. Még csak első éves, de máris mennyi mindenen keresztülmentek új barátaival. Mikor először hallott a Roxfortról és arról, hogy micsoda is ő valójában, azt hitte, hogy végre egy nyugodt időszak kezdődik az életében, magafajta emberek között lesz, akik elfogadják és legalább lesz néhány Dursleyktől mentes éve. Akkor még nem tudta mekkorát téved. Kiderült, hogy a varázsvilág egyik leghíresebb tagja, fény derült a házak közti ellentétekre, ezzel együtt szert tett néhány új ellenségre és szembenézett szülei gyilkosával is. Ezen gondolatok mérhetetlen szomorúsággal töltötték el, azonban nem csak rossz dolgok történtek a tanévben. Megismerkedett számtalan kedves és érdekes emberrel, akik törődtek vele, és akikkel ő is törődhetett. Főleg a saját házából kerültek ki ezek az emberek, köztük két legjobb barátja is, de a Mardekáron kívül, próbált minden házból ismeretségeket kötni. Bár egyre inkább úgy gondolta, hogy a Mardekárosok között is akadnak rendesebbek. Példának okáért ott van mindjárt a házvezetőjük. Harry abban a meggyőződésben élt, hogy a férfi gyűlöli őt és akár még ártana is neki, de a véleménye a pince réméről az előző nap eseményeinek köszönhetően feltárult érdekes információk fényében megváltozott. Nem kedvelte meg a férfit, vegyes érzelmekkel gondolt rá, de ezen érzelmek között már nem szerepelt az utálat. Ezen morfondírozott magában, mikor meghallotta a gyengélkedő ajtajának nyitódását. Lehunyta a szemét és úgy csinált, mint ha aludt volna. Semmi kedve nem volt társalogni, bájitalt bevenni vagy éppen a korholást hallgatni, hogy még mindig nem alszik. Pillanatokkal később a gyengélkedő késői látogatója megállt az ágyánál, majd a halk széknyikorgásból következtetve helyet is foglalt mellette. A fiú pillanatnyi késztetést érzett arra, hogy lebuktassa magát, hátha valamelyik barátja szökött ki az éjszaka közepén, kockáztatva a büntetést és pontlevonást, de aztán ugyanolyan gyorsan el is vetette az ötletet. Jó néhány percig csak a saját szuszogását hallotta, egyébként néma csend uralkodott a szobában. Már kezdte azt hinni, hogy csak képzelődött, mikor ismeretlen látogatója végre megszólalt.

- Éppen olyan önzetlen, kíváncsi és javíthatatlan, mint az anyja – suttogta bájitaltan professzora, mintha csak magának jegyezte volna meg. 

Ha nem lett volna csukva a szeme egész biztos kikerekedett volna meglepettségében, így is nagy erőfeszítésbe telt lehunyva tartania. Szóval Piton ismerte az anyját? „ Ha őt ismerte, biztos apámról is tud valamit. Talán később, ha jobb kedve lesz, kifaggatom velük kapcsolatban” – gondolta magában Harry, miközben elfojtott egy ásítást. 

- Felesleges erőlködnie, Mr. Potter, tisztában vagyok vele, hogy fent van – közölte a professzor érzelemmentes hangon. Harry felsóhajtott, majd kinyitotta a szemét. Azon tűnődött, hogy vajon most kérdezhet-e szüleiről a professzorától. El nem hangzott kérdését a tanár a következő mondatával meg is válaszolta. – Ki vele, mit akar tudni?

- Apámat is ismerte? – kérdezte aztán hezitálás nélkül Potter.

- Nyilvánvalóan – mondta kelletlenül Piton. Harry érezte, hogy érzékeny területre tapintott, így inkább jobbnak látta nem faggatózni az apja felől, viszont az anyjával a férfi egyértelműen bizalmas vagy legalábbis baráti viszonyt ápolt, ha ennyi mindent tud a jelleméről.

- És ő milyen volt? Mármint édesanyám – kérdezte a fiú. Piton percekig meg sem szólalt, Harry attól tartott, hogy nem is válaszol a kérdésére, de aztán a férfi mégis felelt.

- Ő volt a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem. Kedves volt, mindenkiben a legjobbat látta, próbálta védeni a barátait, mindenkit önmaga elé helyezett. Sokáig jó barátok voltunk, de aztán… - professzora látszólag egy keserű emléket idézhetett fel, szokásos érzelemmentes maszkja lehullt, arcán a bánat és megbánás jeleit vélte felfedezni a griffendéles. Azonban nem sokáig figyelhette meg tanára emberséges oldalát, mert amint újra tudatára ébredt annak, hogy hol és kivel van, maszkja visszakerült helyére. – Elég a kérdésekből, ideje nyugovóra térnie.

Harry bólintott, jóéjszakát kívánt a professzorának és újra megpróbálkozott az alvással, ezúttal is sikertelenül.

- Nem megy, igaz? – kérdezte a tanár és hangjában egy cseppnyi részvétet vélt felfedezni.

Válaszul a griffendéles fiú csak megrázta a fejét. Piton erre felsóhajtott, majd elvette a Reggeli Prófétát a fiú éjjeliszekrényéről.

- Olvasta már? – érdeklődött a bájitalmester.

- Még nem – felelte Harry.

- Helyes, jobban is teszi, ha nem olvassa ezt a szemetet – jelentette ki a férfi, majd találomra felcsapta az újságot. – Azonban, ha más nincs ez is megteszi – mormogta Piton és beleolvasott a cikkbe. – Azt hiszem ez megfelelő lesz. Amilyen izgalmasnak ígérkezik ez a cikk, nem kell sokáig aggódnia az álmatlansága miatt – pillantott fel a lapból, majd hangosan olvasni kezdett.

Harry annyira meglepődött, hogy hosszú másodpercekig csak bámulta a férfit, anélkül, hogy odafigyelt volna arra, hogy az mit olvas. Még soha nem olvasott fel neki senki semmit, egyetlen mesét sem, soha. Bár sokat nem fogott fel a szövegből, jól az emlékezetébe akarta vésni ezt a néhány percet, mert tudta, hogy sokszor nem fog megismétlődni ez az eset. Hiába próbált azonban Harry koncentrálni, egyszerűen nem ment neki, már a cikk felénél ásítozni kezdett és lecsukódtak a szemei. Piton önelégülten elmosolyodott és folytatta az olvasást. Egy idő után, mikor szinte már biztos volt benne, hogy a fiú elaludt, visszatette a lapot a helyére és helyette Bogar Bárd egy történetét, A szerencse színes szökőkútját, kezdte olvasni. Harry kellemesnek találta a férfi baritonját és hamarosan valóban álomba szenderült.

*

Perselus meglepődött, azon, amit hallott és látott, persze tudta, hogy a fiú ébren volt, legalábbis a cikk alatt, de nem hitte volna, hogy ennyire élénken megmaradt az emlékezetében az a bizonyos este, arra pedig végképp nem gondolt, hogy meg is akarja őrizni ezt az emléket, saját maga sem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Mielőtt tovább merenghetett volna az eseten pillantása a lap aljára esett, ahol Harry szálkás betűivel a következő volt olvasható:

„1. Olvass a gyermekeidnek, értékelni fogják.” 

*

Perselus ezután tovább lapozott és Harry második évébe, azon belül pedig arra a párbajszakkörre érkezett, ahol olyan csúnyán elintézte Lockhartot. Mindig szívesen gondolt vissza erre a napra, még a griffendélesek többsége is elismerő pillantásokat vetett rá, miután minden gond nélkül legyőzte legújabb Sötét Varázslatok Kivédése tanárukat. Ez Harry emlékezetében se történt másként. Harry őszinte csodálatot érzett a férfi iránt és még jobban tisztelni kezdte őt. Emellett, tapasztalva a férfi tehetségét, belátta, hogy Piton miért akarja annyira ezt a tárgyat tanítani és azt kívánta bárcsak a rettegett bájitalmester kapta volna az állást. Véleménye szerint ő tényleg meg tudta volna őket tanítani mind védekezni, mind támadni. Azonban Harry nem csüggedt, eltervezte, hogy a szakkör után felkeresi tanárát és megkéri, hadd vehessen tőle különórákat. Ahogy egyre közelgett az óra vége, annál inkább megkérdőjelezte tervét. Tudta, hogy Piton nem igazán kedveli őt és biztosan nem tett volna meg neki egy ilyen szívességet magától, de már késő volt visszakoznia. A tanár lakosztálya előtt ácsorgott és már épp kopogni készült, mikor kivágódott az ajtó.

- Mit akar, Potter? – förmedt rá a fiúra a professzor. – Biztos nyomós oka van rá, hogy egy órája itt ácsorog döntésképtelenül.

- Elnézést, professzor – kezdett bele Harry. – Azt szerettem volna kérdezni, hogy esetleg nem adna különórákat Sötét Varázslatok Kivédéséből? Szeretnék magától tanulni, hihetetlen, hogy legyűrte a minap Lockhart professzort – fejezte be vigyorogva a fiú.

- Kérdésében jól elrejtette a választ, Potter – mondta Perselus, mire Harry értetlenül nézett rá, bár sejtette, hogy mit ért a férfi a felelete alatt. – Ez azt jelenti, természetesen, hogy nem – ezzel úgy tűnt, befejezettnek tekintette a beszélgetést.

- Rendben – szólt a fiú beletörődően. 

- Azonban, ha tényleg tanulni szeretne, előtte nem árt egy kis elméletet is elsajátítania, illetve a testedzés sem elhanyagolható – tanácsolta a bájitalmester, majd szélesebbre tárta az ajtót és beinvitálta a fiút a nappalijába. – Itt várjon meg! – kérte a griffendélest, majd a szobából nyíló számos ajtók egyike mögött eltűnt.

Amíg Harry várakozott volt ideje körülnézni a professzor birodalmában. A szoba berendezése egyszerű volt. A kandalló előtti teret egy kanapé, két fotel és egy kisasztal foglalta el. A kisasztalon néhány könyv, pergamen és penna hevert. Dísztárgyaknak nyoma sem volt. Egyetlen egy festmény lógott a falon, valakinek a portréja lehetett, de Harry nem tudta volna megmondani, hogy kié, bár megesküdött volna rá, hogy látta már valahol ezt a képet. Miközben próbálta eldönteni, honnan olyan ismerős neki az arckép, Piton lágy baritonja szólalt meg mellette.

- Picasso önarcképe – válaszolt a fel nem tett kérdésre. – Érdekes kép, nem gondolja?

- De igen, egészen elképesztő – felelt Harry, majd az ónix szemű férfi felé fordította figyelmét, aki egy könyvet nyújtott felé.

- Ebből elsajátíthatja az alapokat, főleg az első három fejezetet ajánlom, kezdetnek elég lesz az is – adta át a bájitalmester a könyvet. – Épségben szeretném visszakapni! – figyelmeztette a griffendéles fiút. – Ha e képességek birtokába jut, újra keressen fel a különórákra vonatkozó kérésével – mondta Perselus, majd kitessékelte tanítványát. 

*

Az előző emlékhez hasonlóan, Harry ehhez is fűzött egy megjegyzést, ami a következő volt:

„2. Tanítsd gyermekedet mindig valami újra, segíts neki rátalálni a helyes útra.”

*

A következő emlék rövidebb volt, mint a korábbiak. Harry rontást küldött bájitaltan professzorára, aki később épp időben tért magához, ahhoz, hogy megvédje az arany triót egy újabb veszélytől, nevezetesen vérfarkas Remustól, aki már kész volt szétcincálni őket. Ösztönösen tanítványai elé ugrott és próbálta kivédeni a vérfarkas támadását, kevés sikerrel. Szerencséjükre Sirius a megmentésükre sietett, majd a Tiltott Rengetegből hallatszódó farkas vonyítás elcsalta a szörnyet. Perselus soha nem felejtette el azt a napot, ugyanis azon a napon jött rá, hogy törődik a fiúval. Már épp arra készült, hogy egy alapos fejmosásban részesíti a kis túlélőt, mikor az fittyet hányva a veszélyre Sirius után sietett. Miután az egész ügy elcsendesedett Perselus az egyik bájitaltan óra után ott marasztalta Harryt. Még mindig dühös volt rá, amiért veszélybe sodorta az életét.

- Mielőtt még nagyon lehordana, kérem, hallgasson meg – kérte a kis túlélő Perselust, aki rövid megfontolás után beleegyezett, hogy Harry magyarázkodását hallgassa. 

Ezután Harry részletesen elmondott mindent bájitaltan professzorának, amit Siriusról és Pettigrewról megtudott, ami az után történt, hogy őt kiütötte és azt is, hogy mentették meg Siriust, reménykedve abban, hogy Perselus nem árulja el a bizalmát. Miután hallotta a fiú szemszögéből is a történteket, a bájitalmester megenyhült, de még így sem maradt el teljesen a fejmosás. 

*

A férfi akkor nem értette, miért bízik meg benne a fiú ennyire, de már kezdte kapizsgálni, hogy érezhet iránta a fiatal férfi. Mielőtt tovább haladt volna az emlékezésben Perselus az ehhez csatolt megjegyzést is elolvasta.

„3. Beszélgess gyermekeiddel, hallgasd meg őket, próbáld megértetni velük, mi helyes, mi nem az.” 

*

Az újabb emlék hirtelen rántotta magával Perselust. Harry ötödik évében járt. Ez volt az egyik legnehezebb év a fiú életében. Rémálmokkal küszködött, állandóan előtte volt a jelenet, ahogy barátját megölik, Dumbledore elutasító volt vele szemben, úgy érezte, hogy barátai is hanyagolják. Emellett a nyár végéig semmit sem tudott a Rendről és annak feladatáról, valamint meg kellett küzdenie a rágalmakkal, amik azt az állítását követték, hogy a Sötét Nagyúr visszatért. Joggal volt dühös, az iskolakezdés pedig még több szenvedést hozott magával Harry számára. Az örömteli pillanatokat a Szükség Szobájában eltöltött hosszú órák jelentették, amikor párbajozásra tanította társait, illetve azon alkalmak, mikor maga Perselus tanította őt okklumenciára. Ebben az emlékben az utolsó órájuk előtti beszélgetés jelent meg, amikor azt ünnepelték, hogy Umbridge eltakarodott az intézményből.

- Tudja, hogy működik a habszifon? – kérdezte Perselus kétkedve, miután Harry berontott eggyel a nappalijába és kijelentette, hogy megünneplik Umbridge távozását.

- Mi sem egyszerűbb – vigyorgott Harry, majd lenyomta az eszköz tetején lévő kart, mire a szifonból egyenesen Perselus Picasso képére repült egy adag mangós hab. – Te Jó Merlin! – kiáltott fel a fiatal varázsló. – Mondja, hogy nem tettem tönkre a képet.

Az idősebb varázsló válasz helyett egy pálcaintéssel eltűntette a habot a képről.

- Varázsló vagy, Harry – mondta lassan és tagoltan a bájitalmester, hogy tanítványa is megértse. – Ez egyébként sem az eredeti festmény, csak egy nagyon jó másolat.

- Akkor is kár lett volna érte, ha tönkre megy egy ilyen ostobaság miatt – mondta a fiú. – Sajnálom.

Perselus csak legyintett, majd intett Harrynek, hogy foglaljon helyet a kanapén. Miután leült, újra próbálkozott a habszifonnal. Ezúttal sikerrel járt, bár a talárja bánta a műveletet mire végzett.

- Egész szépen gyógyul a keze – jegyezte meg a bájitalmester, mikor látta, hogy a korábbi seb helyén már csak a heg látszódik.

- Hála a bájitalnak, amit adott, és persze Hermione unszolásának – mondta Harry. – Remélem jövőre olyan tanárt vesz fel Dumbledore professzor, aki ért is a feladatához.

- Emlékszem, másodikos korában még úgy gondolta megfelelő lennék Sötét Varázslatok Kivédése tanárnak, azóta talán változott valamit a véleménye, Potter? – kérdezte kihívóan Piton.

- Cseppet sem, professzor – válaszolta Harry izgatottan. – Gratulálok!

A bájitalok mestere önelégülten mosolyogva bólintott, majd mindketten habjukat kezdték enni. Idilli pillanatukat Harry sebhelyének éles fájdalma szakította meg. 

Az emléknek itt hirtelen vége szakadt és néhány héttel Sirius halála után folytatódott. Perselus és Harry hosszasan beszélgettek a történtekről és úgy döntöttek, hogy a következő évben még keményebben fognak dolgozni a fiú védelmi rendszerén.

*

„4. Szakíts időt gyermekeidre, legyél ott nekik, amikor a legnagyobb szükségük van rád, támogasd őket. Ez a legfontosabb szabály mindközül.”

Perselus a könyv utolsó oldalához ért, tudta, hogy melyik emlék fog következni, tisztán élt az emlékezetében a csata napja és Harryvel való furcsa találkozása. Mielőtt még belemerült volna az újabb emlékbe kinyújtóztatta végtagjait és ivott egy korty teát, majd az ablakhoz sétált. A fiatal férfit már nem látta a fa alatt, úgy gondolta, biztosan csatlakozott feleségéhez és barátnőjéhez a könyvtárszobába. De nem sokáig rágódott ezen, kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztesse fejét. Mélyen magába lélegezte a tavasz illatát és élvezte a friss levegőt. Miután eléggé késznek érezte magát az újabb emlékhez elfoglalta régi helyét és megérintette a lapot.

*

1998. május 2.

Harry feláldozta magát a varázsvilág jövője érdekében. Csak remélni merte, hogy áldozata nem lesz hiábavaló és le tudják győzni Voldemortot, így, hogy annak már csak az önmagában élő lélekdarabja maradt meg. Csak azt sajnálta, hogy ő már nem érheti meg, mikor a varázslók és boszorkányok létrehozzák az új világot. Viszont, ahogy látta, maga is egy új világba csöppent. Sose gondolt arra, vajon milyen a túlvilág. Hiába került szembe minden évben újabb veszélyekkel, nem hitte, hogy ilyen fiatalon már itt találja magát. Ám most mégis itt volt és nem volt mit tenni, hát felfedezte. Ahogy egyre inkább elfogadta sorsát már nem csak a nagy fehérség ölelte körbe, de elkezdett kirajzolódni előtte környezete is. A hely kísértetiesen hasonlított a King’s Crosshoz, de közben rengeteg különbséget is felfedezett. Például nem emlékezett, hogy bármikor is látott volna egy asztalt, rajta teás csészékkel és teáskannával, mellette két székkel és egy bizonyos bájital mesterrel, aki a Reggeli Próféta előző napi számába temetkezett.

- Azt hittem, nem olvassa ezt a szemetet, professzor – jegyezte meg vigyorogva Harry.

- Sajnos be kell, érjem azzal, ami van – felelte Perselus mosolyogva és letette a lapot. – Korai vagy, Potter – sóhajtott a férfi.

- Ó, nem hinném, épp időben érkeztem az ötórai teára – mondta, majd lehuppant a bájitalmesterrel szemközti székbe. 

- Maga egyszerűen javíthatatlan, még itt is csak viccelődni tud – csóválta a fejét rosszallóan az idősebb varázsló.

- Ugyan mit tehetnék? – kérdezte váll rándítva a fiú. – Egyébként, ha már egyszer így adódott, hogy egy darabig kénytelenek leszünk élvezni egymás társaságát, nem tegeződhetnénk?

Perselus csak bólintott, majd várakozás teljesen nézett a kis túlélőre.

- Mi az? – érdeklődött Harry.

- Miután láttad az emlékeimet, arra számítottam, hogy lesznek kérdéseid – vont vállat a professzor. 

- Igazából az egyetlen dolog, ami foglalkoztat, de már évek óta, az a Picasso önarckép. Miért pont az a festmény másolat van kirakva a nappalidba? – kíváncsiskodott volt tanítványa.

- Ez is édesanyádhoz köthető – kezdte Perselus. – A nyári szünetek alkalmával néhányszor múzeumokba látogattunk és az egyikben talált rá erre a képre. Annyira megtetszett neki, hogy lefestette – folytatta a mesélést a varázsló és nem kerülte el figyelmét Harry meglepett pillantása sem. - Nem sokan tudták, de Lily nem csak kiváló boszorkány, hanem rendkívül tehetséges művész is volt. A halála előtt nem sokkal küldte el a festményt. Szerette volna, ha kibékülünk, azonban mielőtt találkozhattunk vagy köszönetet mondhattam volna neki a Sötét Nagyúr rájuk talált – fejezte be szomorúan a bájitaltan tanár. 

Harry részvétet érzett a tanára iránt. Bárkinél jobban tudta, milyen elveszíteni egy barátot vagy közeli ismerőst. Még szeretett volna kérdezni anyjáról, erre azonban nem volt lehetősége, mivel valami szerfelett szokatlan dolog történt.

- Perselus, nem akarlak megijeszteni, de kezdesz halványodni – szólt a griffendéles aggódva.

A bájitalmester magára nézett és látta, hogy Harrynek igaza van, tényleg kezdett eltűnni.

- Mit gondolsz, ez azt jelenti, hogy az átmenetben vagyunk? – kérdezte izgatottan a fiú.

- Minden bizonnyal – válaszolta reménykedve Piton, bár nem tudta biztosra, hogy mi történik vele. 

Ha őszinte akart lenni magához saját élete nem is érdekelte igazán, inkább a fiú miatt aggódott. 

- Döntened kell, Harry – jelentette ki határozottan Perselus. – Bízom benne, hogy helyesen fogsz cselekedni - abban a pillanatban, hogy kiejtette eme szavakat a száján, köddé vált.

Harry magára maradt és számba vette a lehetőségeit. Vagy tovább lép és soha többé nem látja a barátait és Perselust, akire kezdett apjaként tekinteni vagy visszatér, és végre elkezdi élni az életét, anélkül, hogy bármilyen veszély leselkedne rá. Nem volt túl nehéz döntés ez a számára. Tudta, hogy anyja és a háborúban elesett rokonai és barátai is mind azt akarnák, hogy hosszú és teljes életet éljen főleg a számos megpróbáltatás után, amin gyermekkora óta keresztülment. De nem csak önös érdekek vezérelték elhatározásában, részt akart venni a varázslóvilág újjá építésében is. Így kezdetét vette Harry Potter új élete.

*

„5. Tiszteld gyermekeid anyját. Tiszteld gyermekeid döntéseit.”

Perselus becsukta a könyvet és hosszú percekig némán, gondolataiba mélyedve maga elé bámult. Merengéséből gondolatainak fő tárgya, Harry szakította ki.

- Ahogy látom befejezted – jelentette ki a nyilvánvalót a fiatal férfi. – Hogy tetszett?

- Érdekes volt – felelte Perselus. – És elgondolkodtató.

- Természetesen még folytathattam volna a listát – mondta Potter. – De úgy gondoltam, hogy egyelőre csak a legfontosabb elemeit szedem össze az apaságnak.

- Álmaimban sem gondoltam volna, hogy így vélekedsz rólam – vallotta be a bájitalmester. 

- Pedig már régóta így érzek – vont vállat Harry. – Jó ideje olyan, mintha az apám lennél. Remélem, ez az információ nem változtat a kapcsolatunkon – mondta félszegen a kis túlélő.

- Semmiképp – nyugtatta meg őt Perselus és közelebb lépve hozzá visszaadta a varázslónak a könyvet. – Köszönöm!

- Szívesen, máskor is – bólintott Harry és zsebre tette a tárgyat. – Ezek után van még kételyed afelől, hogy kiváló édesapja leszel a gyermekednek?

- Az mindig lesz, de úgy hiszem, attól nem kell tartanom, hogy olyan leszek, mint az apám – felelt Piton, majd kis szünet után hozzátette. - És egyébként is, már apa vagyok.

Harry egyszerre meglepődve és meghatódva nézett Perselusra.

- Mellesleg visszatérve a Picasso képhez – kezdett bele a bájitalmester. – Szeretném, ha a tiéd lenne. Nálad sokkal jobb helye lenne, mint most nálam és legalább más emléked is lesz édesanyádról – mondta a férfi, majd magához hívta a festményt, lekicsinyítette azt és meg sem várva Harry tiltakozását, a fiatal varázsló kezébe nyomta.

- Köszönöm! – suttogta a fiú, majd életében először megölelte Perselust. 

Ebben a pillanatban érezte csak igazán Harry, hogy azon az öt évvel ezelőtti estén helyesen cselekedett. Hiszen „Az élet értelmét az ember döntései adják, és az emberek, akiket szeret.”*

Vége

*Cassandra Clare idézet