5 × Itt vagyok

 A történet címe: Itt vagyok
Szereplők: Perselus Piton, Harry Potter, Hermione Granger, Ron Weasley, Luna Lovegood, Kingsley Shacklebolt, Sipor, Andromeda Tonks, Teddy Tonks, Claude Monet

 Kulcsok: 

1. - téma: Ötórai tea

2. - évszak: Tavasz

3. - mugli tárgy: fekete-fehér TV

4. - hozott: szellem

5. - titkos: Claude Monet önarcképe
Műfaj: Novella
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: Szereplő halála, OOC karakterek
Leírás: Piton az utóbbi időben meglehetősen szellem, aminek minél hamarabb véget akar vetni, miközben persze valahogy össze kéne kaparnia a végső csata után darabokban maradt Harry Pottert, ami nem bizonyul a legegyszerűbb feladatnak. Avagy egy történet részben arról, hogy melyikük képes feladni a saját vágyait a másik boldogságáért, részben bizonyos festők földi maradványainak komolytalan veszekedéseiről…  

Harry becsapta a szobája ajtaját, miközben hallotta, hogy a törött porcelándarabok újra megcsörrennek a padlón, mielőtt befogott füllel és összeszorított szemmel az ágyára vetette volna magát. 

Egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, ahogy próbálta magába fojtani a feltörni készülő zokogását; semmi nem hiányzott neki kevésbé, mint hogy a minden bizonnyal kint dühöngő férfi meghallja a gyengesége újabb jelét. Ez a gondolat mintha éppen eléggé kitisztította volna a fejét ahhoz, hogy erősen a szájába harapva lehalkítsa a zihálását.

Végül a párnáját szorosan az arcához szorítva feküdt alig észrevehetően rázkódó vállakkal az ágyon, amíg végül megtörtént az, amit a legkevésbé akart: elaludt.

Sosem tudta eldönteni, hogy melyik volt az álmok legszörnyűbb része. Talán amikor még tudta, hogy ez nem a valóság, és megpróbált kiszabadulni, mindennél jobban vágyott vissza az éber, hazug biztonságot kínáló világba, ahol eltemethette magában az éjszaka felbukkanó árnyakat és szavakat olyan mélyre, hogy szinte már nem is hallotta-érezte őket. De nem tudott semmit tenni (sosem volt elég erős), csak várni, és a helyzetbe már olyan régen belefáradva találgatni, hogy vajon ma kinek a halálát látja, mindig azt remélve, hogy aznap talán csupán a sajátja lesz az.

Néha inkább úgy gondolta, hogy sokkal rosszabb volt, amikor már elfelejtette, hogy mindez nem a valóság, és csak a sikolyok maradtak, a vér íze a szájában, a dübörgő fájdalom a fejében és a mellkasában, a holttestek csöndje a nagyteremben és a dementorok dermesztő hidege, és nem tudott tenni semmit, csak menekülni és nézni, ahogy a szerettei sorra halnak meg miatta.

Azon az estén is a dementorokkal kezdődött, mint már oly sokszor előtte, és Harry hamarosan már öntudatlanul forgolódott az ágyában, és hátrált hátát Hermionénak és Ronnak vetve, a dementorok dermesztő hidegétől dideregve-vacogva, és látta minden halott arcát, akik vádlón, elárultan meredtek rá, ahogy a barátaik, családjuk gyászolta őket. Harry minden porcikájával csak arra vágyott, hogy bárcsak véget érne ez az egész, hogy bárcsak ő lett volna a helyükben.

Ahogy az öntudat határán táncolt, egy pillanatra elöntötte a hála az álom iránt, hogy most úgy zajlik, ahogy valóban történt, nem ahogyan olykor látja, az összes barátja halálával, akiket rémképzeteiben szintén nem tudott megmenteni.

Ugyan így sem mintha annyira neki lenne köszönhető, hogy életben maradtak… Harry leginkább csak veszélybe sodorta őket, a megmentésük már sokkal kevésbé sikerült neki.

A dementorok egyre közeledtek, és Harry arcán legördült egy könnycsepp: Fred halott volt, és nem volt már ott neki Sirius, és hallotta Tonksot Remus nevét kiáltani, már a fülében csengett az anyja sikolya, miközben zöld fény villant az elméje vetítővásznán, és meg akarta érinteni az apja Edevis Tükrében felrémlő képmását, de nem volt mellette senki. Olyan egyedül érezte magát, mint még soha, pedig valahol mellette sikoltott Hermione, és Ron újra meg újra próbálta kétségbeesetten előhívni a patrónusát, néhány siralmas fényvillanást okozva csupán. Nem jött senki, nem segített senki – és voltak álmok, amikor ez így maradt, és nem érkezett segítség, bármennyire is bízott benne és várta, és Harry néha úgy gondolta, hogy megérdemelte volna, hogy könnyebb lett volna úgy, de a barátai annyival jobbat érdemeltek ennél (nála).

Ekkor egy hangra figyelt fel, egy hangra, amire mindig fel kellett kapnia a fejét, úgyhogy most is, lassan, centinként feljebb emelte a pillantását.

Egy fekete taláros alak libbent eléjük, túl gyorsan, túl könnyedén, túl áttetszően, és mégis a diákjai elé helyezkedve a dementorokkal szemben. Harry mellkasában sípolva szakadt benn a levegő.

– Vedd elő a merlinverte pálcádat, Potter, és tedd magad hasznossá végre! – üvöltötte az arcába a férfi, hangosabban és maróbb hangsúllyal, mint akkor, és egy pillanatra felemelte a kezét, mintha ő is varázsolni akarna, majd az eddiginél is szorosabban összepréselt ajkakkal visszaejtette maga mellé.

Harry érezte, hogy lassan kitisztul a feje, ahogy a dementorok Pitont kezdték szemlélni egy röpke pillanatig, a férfi azonban úgy tűnt, hamar érdektelenné vált a számukra.

– Mintha élnél, Potter! – kiabálta Piton, miközben enyhén megremegett a testén átsuhanó dementoroktól, de az arca ugyanolyan szigorú maradt, ami valamilyen egészen őrült módon lenyugtatta Harry sikító érzékeit annyira, hogy éppen időben le tudta hunyni a szemét, az anyja szerető karjaira és a barátai nevetésére gondolt, és a szarvas ezüstösen, a fiú fáradt sóhajának kíséretében robbant ki a pálcájából.

Hermione és Ron ájultan feküdtek mellette a földön, amikor Luna, Seamus és Dean futva odaérkeztek melléjük, Harry kérésére elkezdték őket a nagyterem felé lebegtetni, miközben a fiú összezavarodva nézett körbe a felszívódott Piton után kutatva.

Ekkor a levegőbe élesen és Harry minden idegszálát pattanásig feszítve hasított Voldemort száraz, szinte élvezettől csengő hangja, miközben az alkuját részletezte a Roxfortban harcolóknak óráknak tűnő percekig. A fiú abban a pillanatban úgy érezte, boldogan menne ki a Tiltott Rengetegbe, csak lenne végre vége ennek az egésznek, csak ne kellene még többeknek meghalni, majd egy oszlopnak támaszkodva a földre csúszott, ahogy meglátott két Rend-tagot Remus és Tonks élettelen, sápadt, érzéketlen testét cipelni a nagyterem felé. Üres gyomra ellenére is öklendezni kezdett, és egyszerre kívánta, hogy soha többet ne kelljen senki szemébe néznie újra, miközben mindennél jobban vágyott valakire, aki megöleli, és azt mondja neki, hogy ez csak egy szörnyű álom volt, de mostantól minden rendben lesz. (Az ágyában hánykolódva rég nem tudta már, hogy ez most valóban az volt.)

Megváltásként fogadta, ahogy a levegő hirtelen lehűlt körülötte, csillapítva valamelyest a testét elöntő forróságtól való remegését, ám csak a kényelmetlen köhögésre nézett fel hirtelen.

Piton szinte mintha sajnálkozva nézett volna rá egy pillanatra, azonban végül csak az előző találkozásuknál valamivel halkabban vetette oda neki:

– Igyekezz, fiú, nincs sok időnk!

Harry követte az igazgatói irodába, ahol gondosan becsukta maguk után az ajtót, miközben átsuhant az agyán, hogy milyen természetellenes is volt a mozdulat, hogy Pitonnak kéne ezt tennie, aztán a falnak vetette a hátát – nem volt biztos benne, hogy egyébként állva tudna maradni, de egyelőre nem bízott eléggé a férfiban ahhoz, hogy leülve kiszolgáltassa magát neki. Tulajdonképpen egyáltalán nem szeretett volna egy szobában sem tartózkodni vele, de ahhoz túlságosan sok múlhatott azon, amit megtudhatott tőle, és túl keveset értett a körülötte zajló eseményekről, hogy engedje elúszni ezt a lehetőséget.

– Magyarázatokat akarok – préselte ki a száján kavargó gondolataiból feleszmélve.

– Ó, igen, te mindig úgy akarsz valamit, nem igaz, Potter?

– Megtenné, hogy nem most kezd el velem veszekedni? Éppen azon töprengek, hogy mennyi esélyem van arra, hogy egy szellemet újra megöljek, de azt hiszem, erről a professzor többet tudna mesélni… – Piton tekintete egy pillanatra kiüresedett a szavai hatására, amitől Harry agyán egy pillanatra átfutott, hogy szívesen visszaszívná őket, majd még hűvösebb hangon felelt végre.

– Ülj le, Potter! – legyintett az egyik szék felé.

– Nem – húzta ki magát Harry, az eddiginél is jobban megfeszülő testtel.

– Sosem tudtad, hogy mikor kéne csupán azt csinálni, amit mondanak neked, ugye, Potter? Bár azt hiszem, ennyit igazán megtehetnél azután, hogy a te hibád, hogy ebbe a létformába kényszerültem – nézett végig magán, és Harry gondolatai között átfutott, vajon látta-e valaha is másképp nézni magára Pitont, mint ezzel a tömény undorral, miközben talán először vette észre a nyakán tátongó sebet, amit a volt igazgató néha önkéntelenül is megérintett. (És a tudata legmélyén valahol megjelent a gondolat, hogy miért kell minden álmában újra meg újra végighallgatnia ezt a mondatot, de aztán ez is elsuhant, az álom ködében felismerhetetlenné mosódva.)

– Hogy érti ezt? – kérdezte a tőle telhető legnyugodtabb hangon.

– Eredetileg az emlékeimet akartam átadni, ha már nem lett volna más megoldás, de… – harapta el a férfi a mondat végét egy sokatmondó, bizonytalan kézmozdulattal önmagára mutatva. – Legilimentálnod kell, Potter.

– Tessék?! – Harry egyre kevésbé értett bármit is ebből az egész őrült szituációból.

– Csak felismered még ezt a szót, nem igaz? Ismerem a tehetségedet a mágia ezen irányzatában, de attól tartok, nem maradt egyéb választási lehetőségünk; egy mesedélutánnak úgyis csak Veritaserummal hinnél, de sajnálatos módon a testem nem alkalmas erre többé.

Azzal Piton egyenesen a szemébe nézett, és Harry lélegzete egy pillanatra elakadt a pillantásában kavargó annyiféle érthetetlen érzelemtől, amit talán még sosem látott ott, majd alig hallhatóan kimondta a varázsigét, és a következő pillanatban mintha egy láthatatlan erő rántotta volna be a volt professzora emlékei tengerébe.

Alig mert levegőt venni, mintha azzal is megszűnhetne az illúzió, mintha az anyja fiatal, olykor kacagó, olykor síró alakja eltűnhetne a semmiben a még szintén gyermek, és mégis olyan keserű Pitonnal együtt.

Később már nem is tudott olyan kevéssé fontos dolgokra gondolni, mint az oxigén, ahogy a Potter-család életéért könyörgő Pitont és a hűvös Dumbledore-t figyelte, majd a következő pillanatban már csak azt láthatta, ahogy a férfi zokogva ringatja a halott Lily Pottert, miközben Harry, alig egyéves önmagának pontos másaként, könnybe lábadó szemmel, értetlenül bámulta a jelenetet.

Végül csak hallgatta Piton és Dumbledore terveit, újra meg újra, amíg az ítélet, hogy meg kell halnia, kitörölhetetlenül bele nem égett az elméjébe, és amikor végül Piton halálának véres, fájdalmas, kígyóméregtől lelassult világából kikerült, nem tudta, mit tegyen, úgyhogy végül hisztérikus nevetésre fakadt. Csak kacagott, még számára is túl éles, túl őrült hangon, mely végül az egész testét rázó zokogásba fordult, amíg már alig kapott levegőt. Végül meghallotta, hogy Piton beszélni kezd, bár azt már nem tudta kivenni, hogy mit, de a szavai nyugodtsága lassan kitisztította annyira az agyát, hogy újra képes volt lélegezni.

– Jól vagy, Potter?

– Pompásan – köhögte szótagonként, a tőle telhető legjobban ignorálva azt a tényt, hogy Piton milyen kínosan lebegett előtte, ügyelve arra, hogy még véletlenül se érjenek egymáshoz.

Harry nézte, ahogy Piton lopva a falon lógó órára pillantott, majd az íróasztal segítségével álló helyzetbe tornászta magát.

– Indulhatunk – jelentette ki végül, miközben a férfi pillantása szinte lyukat égetett a halántékába, ahogy lassan hátat fordított neki.

Az erdő hűvöse simogatta az arcát, a cikesz fagyosan simult az ajkaira, és Harry a szerettei megjelentével egészen elfeledkezett az őt körülvevő világról, csak amikor újra egyedül maradt, és a lábai már a Voldemort követőivel szegélyezett tisztás füvén tapostak, tűnt fel neki, hogy Piton valamikor útközben eltűnt az erdőben.

Őszintén szólva nem is csodálta; a férfi valószínűleg visszament utasításokat osztogatni a kastély védőinek – ha bárki is megbízott benne –, hiszen mindannyiuknál többet tudott a halálfalók terveiről.

Amikor a zöld fény felvillant a szeme előtt, azt kívánta, hogy bárcsak legalább ő ott lenne mellette.

Ahogy végre izzadtságtól összetapadt ruhákban, levegő után kapkodva felriadt az ágyában, mindennél hálásabb volt, hogy Piton ezüstszürke arca volt az első dolog, amit meglátott, ahogy a szeme veszély után kutatva felpattant.

Sipor egy pohár vizet adott remegő kezébe, miután Piton odahívta őt, majd amikor Harry egy szó nélkül a zuhany felé indult, megkérte, hogy mossa ki a gyűrött, átizzadt ágyneműt. A volt professzor a manó eltűnésével igyekezett úgy tenni, mintha nem hallaná a fürdőből kiszűrődő halk, elfojtott zokogás hangját, amíg a sírás egyre hangosabb és gyorsabb zihálásba nem váltott.

– Potter, minden rendben? – Amikor nem kapott választ, pillanatnyi hezitálás után átlibegett az ajtón, figyelmen kívül hagyva Harry alig észrevehető fagyos tekintetét, a fiú egyre akadozóbb és sebesebb lélegzetvételére fordítva a figyelmét.

Kényelmetlenül, mintha nem ismételte volna meg naponta többször is ezt a mozdulatot, Harry mellé ült, már amennyire ülésnek nevezhető volt a lebegése. Hideg kezét a fiú válla fölé tartotta, hogy ő csak az ujjai dermesztő hidegét érezze, amelyeket egyenletes tempóban mozgatott, hogy a fiú hozzá igazíthassa a légzését, ami valamiért mindig megnyugtatta.

Most is, hosszú, egybemosódó percek után újra normális tempóban emelkedő-süllyedő mellkassal, reményei szerint észrevétlenül még jobban Piton fagyos ujjai alá dőlt, miközben kiüresedő tekintettel forgatta kezében a nála maradt vizespoharat.

– Áthívjam Miss Grangert? – Harry megrázta a fejét; Piton már egy hete próbálta rávenni, hogy találkozzon újra a barátaival, de a fiú minden alkalommal nemmel felelt a különösen pengevékony ajkakkal, láthatóan igen nagy ellenérzéssel feltett kérdésekre. Nem hitte volna, hogy képes lenne elviselni bárkinek is a látványát még jó ideig, nem számít, milyen közel álltak hozzá. Nem lett volna képes a szemükbe nézni azok után… mindenki után.

Piton meg már egyébként is halott volt, úgyhogy őt még egészen meg tudta tűrni, sőt… Ha őszinte akart lenni, az elmúlt három hétben (már három hét…) ő volt az egyetlen, akinek a látványától nem rázta ki a hideg, meglehetősen ironikus módon. 

Az egyedüli halvány mosoly akkor bukkant fel az ajkán, ha Andromedánál kétnaponta tett látogatásai valamelyikén sikerült megnevettetnie a hajszínét szemfájdító hirtelenséggel váltogató csöppnyi keresztfiát, amikor a hintőporillatú apró csomagot a kezében ringatva vagy a térdén lovagoltatva úgy érezhette, mintha a világ abba az apró ujjacskákban szorított csörgőre szűkülne, minden mást, babaérzékekkel felfoghatatlan kizárva magából.

Piton ilyenkor látványosan olvasott valamit, de persze Harry tudta, hogy valójában őt nézi, amikor már percek óta nem kérte meg a fiút, hogy lapozzon neki.

Andromeda néha beszélgetett velük, de általában csak Teddyhez szólt; Harry nem tudta hibáztatni, hiszen így is mindennél hálásabb volt neki, hogy hagyta őt a csöppség közelében lenni. A nő csak eleinte érezte szükségét annak, hogy minden egyes mozdulatát kritikusan méregesse, aztán egyre gyakrabban hagyta őket magukra, bár a fiú látta rajta, mennyire küzd a kényszerrel, hogy Pitont eltávolítsa Teddy közeléből. Persze mind tudták, hogy ez lehetetlen: a férfi, mivel a feladat, ami miatt a földön ragadt önmaga sokkal keserűbb lenyomataként, Harryhez kapcsolta őt, még annak beteljesítése után sem tudott a fiútól tíz-tizenöt méternél jobban eltávolodni.

Nem csoda, hogy Harry gyakran érezte úgy, mintha csupán hátra kéne fordulnia, hogy a hátába fúródó tekintetből kiolvashassa azt az utálatot, amit akkor hallott utoljára Piton hangjában, amikor az igazgatói irodában hangosan is kimondta, hogy Harry miatt nem mehetett tovább, nem pihenhetett végre, ahogyan annyira vágyott rá már olyan régóta. Harry könnyedén meg tudta volna érteni, ha Piton még inkább meggyűlöli, ám a férfi azóta sem említett semmit – a szellem-léte tulajdonképpen egyfajta némán elismert tabutéma volt közöttük –, ami arra utalhatott volna, hogy ha Harry odaért volna a Szellemszállásra, most nem lenne itt ragadva, hozzá kötözve. Ha bármelyikük is kedvet érzett volna túllépni a napi pár mondatos limitjén, talán tényleg veszekedésbe fulladt volna a dolog, de a békés csend (Harry olykori közléskényszerével megtörve, de erről sem beszéltek) mindkettejüknek megfelelt.

Úgyhogy most is csak ültek egymás mellett, Piton ujjai láthatatlan mintákat rajzoltak a levegőbe, jéghideg légörvényeket keltve Harry válla fölött, amitől szinte érezte őket a bőréhez érni, pedig tudta, minden józan ítélőképességével, hogy azok az ujjak soha nem érhetnek már semmihez, és fogalma sem volt, Piton mit érezhet, ha számára pusztán a gondolat is olyan rémisztő volt, hogy a gyomra újra felfordult.

 

Később – nem gondoltak percekre, órákra, az idő nem igazán tűnt fontosnak többé – az ajtó segítségével lábra küzdötte magát, és elindult a szobája felé, ahol Piton az ismét odahívott Sipor segítségével valami forró, sós levest diktált belé.

Harry hálás volt, hogy addig sem a korábbi veszekedésüket folytatták, ami a napok múltával egyre gyakrabban felmerült köztük: Piton azt akarta, hogy újra létesítsen kapcsolatot a barátaival, no meg közben nem mellesleg találni egy módszert arra, hogy a szellemekről szóló minden tudásanyagát megcáfolva továbbmehessen. Harry az utóbbit komolyan is vette, az ágya mellett már egy hete a legősibb szerzőkig visszamenőleg sorakozott a Roxfort könyvtárának megmaradt részeiből származó összes, a témában fellelhető kötet. Az előbbiről inkább csak hallgatott, nem volt hajlandó megismételni azt a beszélgetést, ami egyszeri lezajlása alkalmával Piton részéről kínos csendbe, majd valami bizarr vigasztalást imitáló ujjmozdulatokba, Harryéről meg annál is rosszabb zokogásba fulladt. 

Piton figyelte, ahogy a sápad, koszfoltokkal tarkított szemüvegű fiú látható erőfeszítéssel gyűrte le azt a pár kanál levest, és magába fojtotta a felkívánkozó megjegyzését a pólója alól egyre jobban kirajzolódó bordáiról és az alváshiánytól bevérzett szemeiről, mert tudta, hogy ez részben neki köszönhető. Természetesen tisztában volt azzal, hogy csupán a szükséges lépéseket tette meg, amikor eltiltotta Pottert az egyre nagyobb dózisokban bevett Álomtalan Álom bájitaltól, mielőtt a saját egészsége tekintetében olyan felelőtlen fiú teljesen függővé vált volna, de ez nem segített azon, hogy irreális módon sajnálta a minden eddiginél törékenyebbnek tűnő gyereket, akinek ez volt az egyetlen menekülési lehetősége a folyton felbukkanó rémálmai elől.

Persze néha, amikor éjszaka, magányosan, mindenféle lehetséges társaság nélkül ült csupán gondolkodva a nappaliban, olvasásra a lapozás nehézségei miatt képtelenül, hihetetlenül nehézzé vált nem rajta kitöltenie minden haragját. Látva azonban a fiú gyászát, teljesen érthető és mégis alaptalan bűntudatát és lassan enyhébbé váló pánikrohamait, az évek hosszú tapasztalata ellenére képtelen volt rávenni magát arra, hogy valódi dühvel és bántó szándékkal szóljon hozzá. A szellemmé válás gyökeresen változtatott meg néhány dolgot benne, a halála közben átélt érzésektől hirtelen megnőtt empátiaszintjétől kezdve egészen a jól leplezett gondoskodásáig, ami az őt minden fizikai cselekvésben segítő fiú felé irányult. Persze az is közrejátszhatott ebben, hogy bár Harry egy szóval sem említette azóta, akárcsak ezer más dolog, Piton hirtelen felszínre bukkant titkai is viharfelhőkként lógtak a fejük felett.

A sajnálata és együttérzése természetesen nem játszott semmiféle szerepet abban, hogy próbálta a lehetőségeihez mérten a legjobb állapotban tartani Pottert, az első pár, egymást kerülgetve eltelt nap után fátylat borítva a nem túl fényes közös múltjukra.

– A Fonó soron van egy könyv Emléktörlés címen, hasznos lehet Miss Granger számára – próbált beszélgetést kezdeményezni, és Harry már nem is kérdezte, hogy honnan tudja, valószínűleg tisztában volt vele, hogy az általa olvasatlanul félredobott leveleket a férfi pedánsan átolvasta, nehogy Harry lemaradjon valami, a világ szerint fontos eseményről.

Harry bólintott, némi hálát erőltetve az arcára, majd lehunyta a szemét, és halkan suttogni kezdett:

– Arra gondoltam, hogy lehetne egy tévénk. Estére, hogy amíg én… alszom, legyen mivel… – megakadt, és csöndben figyelte Pitont, akinek az arcvonásai először megfeszültek, mint minden alkalommal, amikor a létformájával járó kellemetlenségekre lett emlékeztetve, aztán lassan egy egészen kicsit ellazultak, és egy egészen kicsit, sokatmondón megforgatta a szemét.

Aztán csak ültek egymás mellett az ágyon, olvasni kezdtek, és Harry kétpercenként lapozott mindkettejüknek: lassan megtanult Piton sebességével olvasni, így a férfinak nem kellett folyton bevárnia őt.

Két nappal később Piton megemlítette, hogy szüksége lenne néhány holmijára a Fonó sorról, úgyhogy miután Harry megreggelizett, igyekezve az étellel együtt a kényelmetlen érzést is legyűrni a torkán, hogy nem is gondolt ilyen alapvető dologra, útnak is indultak. Lassan elmúlt a mostanában túlságosan gyakran felbukkanó bűntudata, ahogy Piton nem tűnt halványabbnak, mint általában, ami a dühét szokta jelezni, sőt Harry szinte hálásnak mondta volna az arcára kiülő kifejezést. A fiú már egy ideje megtanulta nem észrevenni a nyakán lévő marcangolt szélű harapásnyomokat, csak az első pár napban szerette volna kihányni a nemlétező ebédjét is, ha csak rápillantott. Ennek következtében aztán a biztonság kedvéért mindig inkább Piton arcára nézett, így hát mostanra elmondhatta, hogy egészen jól kiismerte a férfi érzelmeinek hihetetlenül apró, alig észrevehető jeleit.

Ahogy elhaladtak a Piton emlékeiből ismert játszótér mellett, Harry a saját fülének is túl hangosan és élesen szívta be a levegőt, ám a férfi nem reagált rá, csupán némán átbámult rajta, valami távoli, bárki más szemének üres pontot fürkészve.

Harry látta, hogy a szürke ajkak a „Lily” szót formálják, és lassan kezdte megérteni, hogy miért vágyott Piton a nyilvánvaló okokon kívül a túlvilágra: ott élt immár mindenki, aki valaha is a szívébe tudott férkőzni, és gondoskodott róla.

Ahogy a házba értek, megcsapta őt a Roxfort pincéjéből ismerős jellegzetes, bájitalok és hozzávalók szagával átitatott levegő, amiben meglepően otthonosan érezte magát.

Piton összepakoltatott vele néhány könyvet és bájital-hozzávalókat, amikre szerinte Harrynek szüksége lehet a későbbiekben, majd ahogy végeztek, egy szó nélkül kilebegett a házból, Harryre hagyva, hogy kicipelje a két telepakolt papírdobozt, nem merve kockáztatni a mágia használatát a muglik által lakott környéken. A fiú pontosan tudta, hogy a férfi megint elfeledkezett magáról, és meg akarta ragadni az egyik dobozt, azt pedig már túlságosan jól is el tudta képzelni, ahogy a szellemujjak átsiklottak a papírfalon.

Tudta, hogy a lehető legjobban el kell terelnie Piton figyelmét, különben egész nap hallgathatja a szarkasztikus megjegyzéseit és a feleslegesen cirkalmas szavait. Tehát természetesen nem azért rángatta el (talán szó szerint) magával a férfit az elektronikai boltba, mert sajnálta, és vissza akart neki adni valamit a Piton által szó és köszönet várása nélkül nyújtott, szinte észrevétlenül a háttérben maradó, de biztos pontot jelentő segítségéből. Ha Harry nem félt volna Piton pillantásától, mely mintha egyenesen a lelkéig hatolt volna, talán felbukkant volna az agyában a gondoskodás szó is, de ezt inkább azon nyomban kiverte a fejéből.

Végül megvették a tévét Harry nemrég nyitott mugli bankszámláját gyakorlatilag teljesen kimerítve, nem mintha Piton a meglehetősen nyilvánvalóan neki szánt ajándék miatt nem tiltakozott volna ez ellen eleget, de amikor a fiú a „neki kell a gondolatai elterelésére” – érvet dobta be, Piton nem morgott tovább.

Este valami állatvilágról szóló műsort néztek, Harry a kanapén egy takaró alá gömbölyödve, Piton pedig a kellő távolságban lebegve tőle ahhoz, hogy ne hűtse le a fiú körül a levegőt.

Békés este volt, aminek a végén Harryt a kanapén nyomta el az álom, Piton pedig tovább figyelte a képernyőt, egészen addig, amíg meg nem hallotta, hogy a fiú lélegzete akadozik álmában.

– Potter! – suhant át a szobán egy pillanat alatt, az elmúlt hetek tapasztalata alapján sejtve, hogy mi következik. – Potter, kelj fel!

Harry rugdosni és kalimpálni kezdett álmában, morogva és könyörgéseket suttogva fájdalmas, rekedt hangon, majd hirtelen kipattantak a szemei, üldözött, rettegő pillantását végigfuttatta a szobán, majd ahogy a televízió képernyőjén valami zöld mezőt mutattak, a pálcájáért kezdett tapogatózni remegő ujjakkal.

Piton tanácstalanul próbálta kizökkenteni hipnózisszerű állapotából, ám úgy tűnt, semmi sem segített. Ahogy végre megértve, mi Harry baja, beállt a zöld fényeket árasztó készülék elé, valamelyest tompítva azokat, lassan abbamaradt a fiú kontrollálatlan zihálása.

– Harry? – kérdezte végül, és hihetetlenül hálás volt, amikor a kölyök tekintete lassan kitisztult, majd újra végignézett mindent, felmérve a helyzetet, végül egy mély levegő kíséretében kikapcsolta a tévét, és teát kezdett főzni.

Pitonnak kikészített pár rohadt teafüvet, annak ellenére, hogy a volt tanára halkan mordult egyet erre, mire Harry vállat vont, de mindketten túl fáradtak voltak bármiféle beszélgetéshez, úgyhogy csak némán ültek egymással szemben. Az óra szerint hajnali ötöt mutatott, mint az elmúlt napokban mindegyik efféle ébredésüknél. Hallgatták, ahogy Harry szürcsöli a forró italt, Piton meg próbált a lehető legtöbbet magába szívni az elé rakott mentatea esszenciájából.

Mindketten túlságosan is élesen emlékeztek arra a napra, amikor Harry furcsa belső órája szerinti hajnali ötkor óramű pontossággal történő ébredései egyikén a szokásos teafőzés mellett első alkalommal tett ki egy csészébe egy adag ki tudja, honnan szerzett, elrohadt teafüvet, a szellemekkel való tapasztalatából kiokoskodva, hogy mennyire hiányozhat Pitonnak a valódi étel, ezt találva a legkevésbé gusztustalannak és lealacsonyítónak a kevés ötlet közül, amire gondolni tudott.

Piton persze először tiltakozott és megjegyzéseket tett, Harryre és az agya látványos hiányára meg a nevetséges igyekezetére, ezen felül persze megtartotta a nagyjából háromnaponta beütemezett „nincs-szükségem-segítségre-tökéletesen-kézben-tartom-a-helyzetet”-beszédét, ami kevésbé sikerült hatásosra úgy, hogy közben már kiéhezve szívta be a porcelán alján összepöndörödött fekete teafüvek illatát, szinte érezve a nyelvén az ízüket.

Azóta minden reggel eljátszották szinte forgatókönyvszerűen ugyanazt a jelenetet; még Piton morgása is gyakran szinte szóról szóra ugyanaz volt, akárcsak Harry csöndes szórakozottsága, néha talán halkan beszélgettek is, de legtöbbször csak ültek a túlságosan nagy étkezőasztalnál vagy valamelyik túl kevés fényt beengedő ablaknál, és mindketten a saját gondolataiba merültek, amíg egyikük (általában Harry, egészen pontosan) el nem kezdett mondani valamit.

Harry szerette az ilyen reggeleket: békések voltak, egészen meghittek, és tudta, hogy bármit elmondhat. Arról már fogalma sem volt, hogy miért ilyen biztos efelől, de megingathatatlan volt a hitében, és mivel volt éppen elég egyéb baja, nem csinált ebből felesleges problémát magának.

Piton pedig ott volt, és mindig meghallgatta őt, nem számított, mennyire összefüggéstelenül és csapongva és kínkeservesen préselte ki magából a szavakat, mindketten tudták, mekkora szüksége van erre, néha tanácsokat adott vagy éppen rámutatott, hogy mennyire őrültségeket gondol, de mindig ügyelt arra, hogy Harry a beszélgetés végére megkönnyebbültebbnek tűnjön, addig nem volt hajlandó felállni – lebegni – az asztaltól.

Csöppet sem volt hát meglepő, hogy ott ültek aznap is, a falon lógó ódon óra szerint negyed hatkor az asztal mellett, Harry sápadtan és karikás szemmel, Piton pedig láthatóan ellenséges pillantásokat vetve a sarokban álló tévére.

– Tudom, mit akarsz mondani – mormolta Harry a csészéjébe ásítva, és Piton már nem vonta fel a szemöldökét, mint első alkalommal, amikor a fiú letegezte; egyelőre általában csak akkor történt meg, ha nagyon fáradt volt, vagy elfeledkezett magáról, és tulajdonképpen egyáltalán nem tűnt természetellenesnek. – Nem fogjuk kidobni; elegem van abból, hogy folyton arra gondolok minden este, amikor lefekszem, hogy nem tudsz csinálni semmit, és én ebbe beleőrülnék, bárki beleőrülne, még talán Perselus Piton is, valószínűleg. Szóval nem, nem fogjuk kidobni.

– Ne aggódj, Potter, túlélem az éjszakákat egyedül… Annál könnyebben, minél kevesebb pánikrohamodat kell kezelnem, mert megijedtél a csodás ötleted miatt idehurcolt televízió fényeitől.

– Zöld volt – lehelte Harry, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.

És talán így is volt, mert Piton értette, alig láthatóan bólintott, és amikor Harry elveszett tekintettel támogatást keresve felé nyúlt, összezárta a fiú keze körül az ujjait.

– Visszavisszük, rendben? – kérdezte még a saját fülének is túl lágy hangon, de végül nem bánta meg annyira, amikor Harry megfeszülő válla lassan lejjebb ereszkedett, annak ellenére, hogy csökönyösen rázta a fejét.

– Harry, nem éri meg, rendben? Eddig is túléltem… – Itt megakadt, és mindkettejükből száraz, örömtelen nevetés bukott elő. – Nem fog hiányozni. Majd kitalálunk valami mást. Az a „terítsünk le sok oldalt egymás után” ötlet egészen használhatónak tűnt – biccentett mintegy megerősítve a szavait.

Nem mintha Harryt meg tudta volna győzni.

– Láttam, hogy mennyire örü… könnyebbé teszi a dolgokat. Nem fogjuk visszavinni, sem kidobni.

– Csak a zöld fények zavarnak? – húzta el végül a száját elgondolkodva Piton.

– Azt hiszem – biccentett Harry nem túl meggyőzően.

– Akkor legalább változtasd át valami bűbájjal fekete-fehérre… Talán az segítene – sóhajtotta megadóan.

– Erre nem is gondoltam! – ragyogott fel Harry arca, mintha legalábbis most közölték volna, hogy őt választották a Szombati Boszorkány Legszebb Mosoly díjára. Bár annak valószínűleg pont nem örült volna. Piton megrázta a fejét, így próbálva kitisztítani mindenfelé elkalandozó gondolatait – mióta nem tudta időkeretek közé szorítani az életét, nehéz volt rendet tenni a végtelen ideig elnyúló ötletfoszlányok között.

– Majd keresünk hozzá valami bűbájt, Arthur Weasley-nek biztos van valami hasonlóan hasznos dolog a tarsolyában.

– Nem nézzük meg inkább a könyvekben? – hervadt le a mosoly azon nyomban Harry arcáról.

Piton egy helytelenítő pillantás kíséretében bólintott, bár minden érzéke azt súgta neki, hogy mondjon nemet a reménykedő, bizalommal teli pillantással őt bámuló fiúnak.

– Ha megpróbálsz aludni még egy pár órát… – próbált alkudni, és igyekezett tudomást sem venni a fiú „Piton már megint anyáskodik”-vigyoráról, ami az elmúlt hetekben nagyjából az egyetlen arcmozgása volt az üvöltésen és síráson kívül, szóval mégsem bánta annyira.

– Eszem reggelit? – vetette fel köztes javaslatként Harry.

– Szendvicset – biccentett Piton szigorúan.

A fiú sóhajtott, de engedelmesen a konyha felé indult, és pár pálcamozdulattal később egy vékony szendviccsel tért vissza, mire a férfi többé-kevésbé elégedetten hümmögött valamit.

Végül egy héttel később Piton az izgatottsághoz legközelebb álló arckifejezésével mutatott az egyik elé készített újságra: nyomra bukkantak a szellemlét felőli nyomozásukban. A cikk egy szellemről szólt, aki valami londoni műtermet kísértett, az önmagáról készült festménye után kutatva, mivel meg volt győződve arról, hogy tudja, mi a fajtája számára a túlvilágra kerülés módja. Legalábbis, ahogy a háború után az egyetlen megjelent újságban, a Hírverőben szereplő meglehetősen különös interjúból kivehetővé vált.

Luna meglehetős lelkesedéssel vezette az újságot, és Harry remélte, hogy csak ő tudja, mennyire szüksége volt a lánynak is egy hasonló célra ahhoz, hogy legyen miért folytatnia, miközben az apja a végső csata óta a Mungóban volt, és még az ő különös világa is apró darabokban állt. Úgyhogy most írt, háború után céltalanná vált roxfortosokat és tulajdonképpen bárki más, érdekesnek talált vagy túl fájdalmas pillantású személyt befogadva apró szerkesztőségébe, és furcsábbnál furcsább dolgokról tudósítottak. Így hát talán nem is volt olyan meglepő, hogy pont itt futottak bele egy nyomba, ami akár segíthetett is nekik, ezért hamarosan levélváltásba kerültek Lunával, amit Harry meglepő módon nem érzett olyan kényelmetlennek, mint ahogy bárki mással lett volna, és együtt kutakodni kezdtek a holdkóros szellem után.

Harry nem tudta, miért volt olyan érzése közben végig, mintha valami szörnyű dolog készülődne (vagy legalábbis ezt hazudta magának).

Hamarosan Lunán keresztül eljutottak egy Harry nevének hallatára kifejezetten készségessé vált művésznőhöz. A varázslóportrék festésével foglalkozó boszorkány szinte azonnal beleegyezett abba, hogy megmutassa neki a műtermét, és a Harry mögött még a láthatatlanná tétel ellenére is feltűnően örvénylő levegőt sem említette meg.

A szellem tulajdonképpen egy meglehetősen furcsa, idős, kezével még árnyalakként is a zsebében tartott ecseteit tapogató férfi volt. Egészen udvarias volt, kissé különös, kimért beszédmodorral, gondosan kezelt szürke szakállal és enyhén üveges szemmel, elszánt tekintettel.

– Örvendek a szerencsének – biccentett láthatóan kedvetlenül. – Claude Monet. Kit tisztelhetek önökben? – kérdezte még mindig ugyanazon a színtelen hangon.

– Harry Potter – mutatkozott be mindenféle felesleges körítés nélkül a fiú, akinek egy ideje semmi energiája nem maradt az afféle lényegtelen dolgokra, mint a rég halott festőkkel való udvariaskodás, akármilyen impresszionista festményeket is alkottak párszáz éve. Azzal a lendülettel fel is oldotta a láthatatlanná tévő varázslatot, nem akadva fenn azon, hogy az amúgy sem látszott hatni a szellemre.

– Perselus Piton – fűzte hozzá a férfi végre előtűnve.

– Azt hiszem, sejti, milyen probléma miatt fordulunk önhöz – sóhajtotta Harry, amikor megbizonyosodott arról, hogy Piton nem lesz egyhamar beszédes kedvében.

– Ohh, igen. Nem mintha annyi újat tudnék mondani, hiszen úgy sejtem, meglehetősen jártasak a témában.

Harry bólintott, megerősítve a festő szavait.

– A legtöbb módszeremet egyelőre nem volt alkalmam kipróbálni, így hát nem is tudhatom, hogy működik-e, megértik, ugye? – kérdezte felsült színpadi fellépőként feszengve.

Harry újfent biccentett, majd elővette a jegyzetfüzetét, és faggatni kezdte a szellemet.

– Mire jött rá, amire eddig annyi éve nem sikerült az összes végül másképp döntő társának?

– Nos, egyrészt erősen él bennem a gyanú, hogy ők valójában nem kifejezetten vágytak valójában a továbbmenetelre. Tudja, a legtöbben ezért vagyunk itt: féltünk tőle – húzta alig-gúnyos mosolyra a száját. – Nyolcvanhat éves voltam, és mégis, annyira kapaszkodtam az adott pillanatba egész életemben, hogy amikor végre úgy kellett volna tennem, nem tudtam elengedni azt. Nem hiszem, hogy ez bárkinek is sokkal könnyebb lenne – folytatta szkeptikus arccal Pitont méricskélve.

– Ezzel nem hinném, hogy komoly problémánk merülne fel – közölte Harry nyugodtan, közben feltűnésmentesen ökölbe szorítva a kezét.

– Ohh, befejezetlen ügy, ugye? – ragyogott fel az öreg arca, mintha megütötte volna a főnyereményt.

Piton válaszként csak elhúzta a száját, de nem szólt semmit.

– Tudják, pár évtizede találkoztam egy befejezetlen ügyes párral, akik elindultak ugyan megkeresni a megoldásukat, de nem bírtak túllépni az ügyükön, ezért képtelenek voltak kellő segítséget nyújtani nekem a továbbküldésükben. Már hosszú évek foglalkozom ezzel a témával, tudják – nézett rájuk biztatásra várva, felvont szemöldökkel –, hogy mi lehet odaát, meg hogy mégis miképpen juthatnánk oda, mióta csak meghaltam, egészen pontosan. Akkor, érthető módon, egészen megbecsült személy voltam a varázslótársadalomban is az általam tökéletesített portrétechnika miatt, tehát sokan vártak tőlem tanácsot. Nos, hamarosan egészen nagy tudásra is tettem szert a témában, nem csoda hát, hogy az a kevés szellem, aki reménykedett bármiféle továbblépésben, és komolyan akarta is azt, hozzám fordult. Bár be kell valljam, csupán egyvalakit ismerek, aki végül el is érte ezt a célját – ismerte be nekik bizalmasan, lassan egészen átszellemülve. – Vagy legalábbis nem láttam soha többé azután…

– El tudná mondani, hogy mit kell pontosan tennünk? – kérdezte Harry a tőle telhető legmézesmázosabb hangnemben, szigorú pillantást vetve a mellette szájhúzogató Pitonra.

– El, el, hiszen ezért vagyok itt, nem igaz? – biztosította őket színpadiasan, majd az álarca hirtelen lehullott róla. – De attól tartok, előbb nekem kell kérnem egy szívességet. Az… az önarcképem, a legfontosabb portrém elveszett. Egészen pontosan elszállították valahová, de eddig egyetlen kapcsolatot sem találtam, akik tudták volna, hogy hol lehet, márpedig komoly szükségünk van rá a folyamathoz – rázkódott össze a szellem alig láthatóan.

– Nem kezdhetjük el esetleg nélküle? – kérdezte Harry, majd gyorsan hozzátette – Természetesen segítenénk megkeresni, csak ha elkezdhetnénk… – sóhajtotta Piton pillantását kerülve.

Nem akart arra gondolni, hogy milyen elveszettnek hallatszott még önmagának is a hangja, úgyhogy inkább várakozóan Monet-re nézett.

– Ez… kissé bonyolult – felelte a festő hezitálva. – Talán úgy lehet a leginkább elképzelni, mintha két testem lenne egy időben… bár persze egyik sem épp a legmegfelelőbb. Nem tudok hát mit tenni, valamiképpen mindig kiegyensúlyozódik e két fél között a tudásom, a valaha volt énem mása és mostani önmagam pedig egymás kiegészítései: az egyik nélkül nem értelmezhető a másik. Benne van a tudásom legnagyobb része, ő sokkal hasznosabb, mint én. 

– Tehát mindenképpen meg kell találnunk, igaz? – dörzsölte meg a halántékát Harry, figyelmen kívül hagyva az egyre erősödő fejfájását.

– Attól tartok, Mr. Potter. – Harry egészen furcsának találta, hogy ismét találkozott valakivel, aki így szólította, Piton ugyanis már szellemkénti első találkozásuk óta is csak Potternek, és néha, amikor megfeledkezett magáról, Harrynek hívta.

– És mégis hogy néz ki ez a kép? – adta meg magát.

– Írják csak be abba a mugli masinába a nevemet, meg hogy önarckép, és már ki is hozza majd, legalábbis ha hihetek az ismerőseim állításainak. Bár azt mondták, egyáltalán nem is mozgok rajta…

– Rendben, igyekszünk minél hamarabb nekilátni a kutatásnak – ígérte Harry, majd felállt, úgy döntve, hogy mára éppen eleget beszélt, és nem volt más vágya, csak visszatérni a Grimmauld tér hűvös, nyugodt biztonságába, még úgy is, ha az immár láthatóan feszült Pitonnal kell töltenie az egész délutánt.

Természetesen semmi kedve nem volt egyiküknek sem magára maradni ez után a beszélgetés után (persze ezt még véletlenül sem vallották volna be), így végül a kanapén kötöttek ki egymás mellett, bár Piton előbb ragaszkodott hozzá, hogy Harry terítsen magára egy takarót, hogy ne fázzon miatta. Vagy Piton szavaival: ne fagyassza le azt a maradék két agysejtjét is.

Harry fáradtan sóhajtva összegömbölyödött a kanapén, fejét Piton vállától néhány centire a háttámlának döntve, résnyire nyitott szemét az immár fekete-fehér tévére függesztve.

Hamarosan, amikor már az álom határán lebegett, biztonságban érezve magát, és Piton is talán már azt hitte, hogy elaludt, suttogást hallott.

– Köszönöm. – Elmosolyodott, és feltűnésmentesen még egy kicsit közelebb fészkelte magát a sejtése szerint kissé feszengő professzorához.

Amikor Harry másnap felébredt, Piton épp a szertedobált leveleit olvasta át fel-alá lebegve a házban újabb pergamenek után kutatva, miközben Harry rendetlenségéről motyogott magának.

A szoba szürke homályba borult, így hát a fiú a tévé villódzó fényénél botorkált el az asztalig, ahol a pálcáját hagyta, majd felkapcsolta a villanyt. Az odasuhanó Piton szemében rejlő figyelmeztetésre hallgatva kikeresett a Sipor által a polcokon elrendezett múltheti bevásárlásából maradt kekszet, és lassan, apró falatokban elrágcsálta, sőt még egy pohár kakaót is ivott hozzá a szokásos teája helyett, bár persze Pitonéról nem feledkezett meg. Miközben a teafüveket keresgélte a zacskójukból, a konyha falán függő órára esett a pillantása.

A teáscsésze kiesett a kezéből, hangos csörrenéssel darabokra törve a csempén, mire Piton abban a szempillantásban az oldalánál termett.

– Mi történt? – kérdezte, az aggodalom szinte tapintható volt a hangjában, ami Harryt bármilyen más esetben mosolygásra késztette volna, de most…

– Teddy… Elkéstem – remegett a hangja és a keze is, és tudta, hogy nevetségessé teszi magát, mégis gyűlölte magát, és abban a pillanatban gyűlölte Pitont is. – Tudtad, hogy ma kellett volna mennem hozzá! Miért nem keltettél fel?! – kiabálta, rázúdítva minden idegességét és csalódottságát.

– Persze, mert most már a személyes ébresztőórád is vagyok, igaz, Potter? – kérdezett vissza a férfi hűvösen, a fiú dühére csupán gúnyolódással felelve, talán mert ez volt az egyetlen, amit valaha is használt ilyen helyzetben. Persze Harrynél ez egyáltalán nem segített, sőt még tovább tüzelte a haragját.

– Tudhattam volna, hogy nem is érdekli, hogy mi történik velem, hát persze – sziszegte Piton kőmaszkká merevedett arcába. – Nem látja, honnan is tudhatná, hogy milyen, ha valaki fontos nekem, maga nem sokat tett azokért sem általában, nem igaz? Annyira kellek csak, hogy valahogy továbbrugdossam a túlvilágra, mert itt azért szörnyű, ugyebár, velem, minek is maradna… – A hangja minden akaratereje ellenére elcsuklott, de aztán folytatta. – Teddy a legfontosabb dolog, ami maradt nekem, de gondolom, ez sem lehet valami érdekes, kinek is lenne…? Mi lenne, ha legalább egy kicsit megpróbálna leszállni rólam? Csak… csak egy időre hadd ne kelljen a közelében lennem. Elegem van ebből az egész… mindenből – intett a házra, Pitonra, majd kiviharzott az ajtón.

Az udvarra lépve szinte még várta, hogy hallja a férfit utána szólni vagy akár beérni őt, és nem volt benne biztos, hogy megkönnyebbült, amikor végül semmi sem történt, de tulajdonképpen csak egy helyre vágyott, és hálás volt a nyomában egyfolytában hallott suhogás eltűnéséért.

Andromeda meglepetten nyitott ajtót a kopogtatására, de azért beinvitálta őt.

– Nem számítottam rád, Harry – vezette a fiút a nappaliba –, Piton professzor üzent Siporral, hogy inkább holnap jöttök, mert ma nagyon fáradt vagy. Minden rendben? – mosolygott rá felengedve, érdeklődve a fiú háta mögé pillantgatva.

– Ő… üzent? – kérdezte bennszakadó lélegzettel Harry.

– Igen, nem mondta? – fordult hátra Andromeda felvont szemöldökkel, miközben Teddy szobája felé tartott, ahonnan a kisfiú gügyögése kihallatszott.

– Azt hiszem, nem hagytam neki túl sok lehetőséget rá – mormolta a fiú maga elé bámulva, majd a falnak tántorodott.

– Jól vagy? – sietett oda hozzá Andromeda, immár Teddyt tartva a karján. – Gyere, ülj le! – vezette a holtsápadt fiút a kanapéhoz.

– Szent Merlin… most biztosan gyűlöl engem – lehelte maga elé.

– Mi történt?

– Mindent tönkretettem – nyögte Harry.

– Nagy szavak – mosolyodott el halványan a nő, közben figyelmét félig a térdén lovagoltatott Teddynek szentelve.

– Vissza kell mennem – jelentette ki. – Lehet, hogy már nem is akar látni? – fordult aztán olyan kétségbeeséssel a pillantásában Andromedához, aminek a nő nem tudott ellenállni többé.

Az ölelésébe vonta az enyhén remegő fiút.

– Menj haza – biztatta, közben a fiú hátát simogatva, miközben Teddy közéjük szorulva mocorgott, Harry hasába fúrva a fejét. – Ha haragszik is rád most, várni fog, ebben biztos vagyok – szorította meg Andromeda még egyszer a kezét, majd kieresztette az öleléséből.

Harry megpuszilta Teddy homlokát, egy halvány mosollyal köszönte meg a nőnek a segítséget, majd kirohant a lakásból, futás közben már hoppanálva is.

Amikor lába az ajtó előtt ért földet újra, hirtelen újra elöntötte a félelem és bűntudat torokszorító egyvelege, de végül, kezének rosszul leplezett remegését figyelmen kívül hagyva lenyomta a kilincset.

Először nem látott semmit, ahogy a nappaliba lépett, és azt hitte, Piton elment valahová, amíg meg nem hallotta a suttogásnál alig hangosabb hörgést.

– Harry! – A karcos, fulladó, fájdalommal teli hangot követve hamarosan meglelte az asztal mellett Piton összerogyott, természetellenes pózban fekvő alakját. – Harry… – Piton egész alakjában megfeszülve, fájdalomtól könnyezve – Harry eddig nem is tudta, hogy képes rá – az ő nevét ismételgette, hörögte, nyüszítette, és a fiúnak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne omoljon össze ő is a látványra.

– Itt vagyok – vetette magát térdre, védekezőn helyezkedve Piton alig derengő alakja fölé, mintha így segíthetne rajta. – Sajnálom – motyogta újra meg újra, miközben Piton ujjait remegő kezébe zárta, és köré gömbölyödött az egész testével, nem törődve azzal sem, hogy néhol át-átsiklik egy-egy végtagján Piton lassan, túl lassan erősödő szürke fénye.

– Harry? – suttogta Piton a fiú szívét darabokra törő elveszettséggel a hangjában.

– Itt vagyok, itt vagyok, sajnálom – ismételgette folyton. – El ne tűnj itt nekem, kérlek! – könyörgött elhomályosodó tekintettel. – Úgy sajnálom – lehelte Piton homlokára.

– Nem… vártál… meg – préselte ki a férfi az erőfeszítéstől villódzó fénnyel.

– Shh, shh – duruzsolta Harry a fülébe, mint Teddynek, ha ő fektette le aludni. – Tudom, hogy itt hagytalak, és annyira sajnálom… – sóhajtotta beismerően, lesütött szemmel, és még közelebb fészkelte magát a földön Piton lassan elernyedő alakjához.

– Itt vagy – mosolyodott el Piton alig láthatóan, mire Harry zokogni kezdett, halottakat és egyedüllétet, Pitont és szellemeket és bolond festőket emlegetve, és csak feküdtek ott, a fiú lassan csillapodó légzésének hangját hallgatva, amíg a nap újra fel nem kelt.

– Meg fogsz fázni, Harry – keltette fel Piton a mellette alvó fiút ujjaival körözve arca felett, amíg Harry vakon alájuk nem simult.

Piton megdermedt, majd vigyázva, nehogy túl mélyen érjen a fiú bőrébe, végigsimított Harry fején. A fiú kimerült, résnyire nyitott szemmel felállt, majd a konyhába támolygott, és teát főzött magának, egy pálcamozdulattal feltakarította a tegnap összetört csésze darabkáit a földről, és kikészített egy adagot Piton teafüveiből is.

Letette az asztalra, és újra volt tanára mellé sietett, ökölbe szorított kézzel tűrte, hogy csak szavaival tudta támogatni a férfit, amíg ő lassan egyre magasabbra emelkedett, míg végül újra kiegyenesedve lebegett.

Összerezzenve figyelte, ahogy Piton arca eltorzult a fájdalomtól, és észre sem vette, hogy újra a sajnálom-mantráját kezdte mormolni, amíg a férfi halvány szomorúsággal a szemében biztosította arról, hogy semmi baj.

– Majdnem… nem tudom, mi történt, de elhalványultál, és… Fogalmam sincs, mennyire fájhatott, de még nézni is szörnyű volt, és… tudom, hogy az én hibám volt – kapaszkodott meg Harry a mellette álló székben.

– Feltétlenül szükséges a világban történő összes rossz dolgot a saját számládra írnod? – sóhajtotta Piton, még nem állva készen egy efféle beszélgetésre.

– Szörnyű dolgokat vágtam a fejedhez, meg se hallgattalak, és minden dühömet rajtad töltöttem ki, és aztán elmentem… miért nem jöttél utánam?

Piton összeszorította a száját.

– Miért nem jöttél utánam? Nem kötelezett volna erre valami szabályod?

Piton némán megvonta a vállát, majd kissé darabos mozdulatokkal a csészéje felé mozdult, testbeszédével szinte kérlelve Harryt, hogy hagyja a témát végre.

– Tudnom kell… – mondta a fiú bocsánatkérően, mire Piton a földet bámulva megszólalt végre.

– Gyakorlatilag… ezt az egyet kérted tőlem, mióta csak hozzád vagyok kötözve, szóval… megpróbáltam. Aztán túl hirtelen hoppanáltál, nem tudtam elég gyorsan kimenni hozzád, utána pedig már… nos, nem tudtam kellő állapotba hozni magamat ahhoz, hogy utánad menjek.

– Szent Merlin – kezdett el remegni Harry lába, mire gyorsan leült a székre, aztán a kezébe temette az arcát. – Azóta… ez volt, hogy elmentem? – Nagyon erősen kellett koncentrálnia arra, hogy ne hányja ki az összes teát, amit eddig sikerült meginnia.

Piton semleges arckifejezéssel bólintott.

– Annyira… én nagyon sajnálom – kezdtek újra könnyek peregni az arcán.

– Semmi baj – ismételte meg Piton halványan rámosolyogva.

– Elküldhetted volna Siport – suttogta Harry.

– Nem hiszem, hogy akár csak a nevét is ki tudtam volna mondani – vallotta be Piton enyhén összerázkódva.

– Az enyémet ki tudtad – vetette közbe lehunyt szemmel Harry, újraélve a férfi megtalálásának borzalmas perceit.

– Másrészt – váltott témát Piton – arra gondoltam, hogy ez talán… talán azt jelenti, hogy továbbmehetek – vallotta be önmaga naivságán gúnyosan elmosolyodva.

Harry azzal a lendülettel felállt az asztalról, és kirobogott a szobából. Piton azt gondolta, hogy ismét sikerült valamivel magára dühítenie őt, amíg meg nem hallotta a fürdőszobából az öklendezés összetéveszthetetlen hangját.

Átsuhant a falakon, közben Siporért kiáltva, majd a WC fölé hajoló, rázkódó testű fiú mellé lebegett, fagyos ujjaival hűtve gyöngyöző homlokát, csitító hangon üres megbocsátó szavakat mormolva, mire Sipor végre megjelent, és együtt hamarosan sikerült egy pár bájitallal megitatva az ágyába fektetniük Harryt.

– Itt maradsz? – nyújtotta ki Piton felé a kezét a fiú, kérlelően helyet csinálva maga mellett, üvegesen csillogó szemekkel és betegesen sápadt arccal.

– Itt – biccentett a férfi, majd magától értetődő módon leült az ágy szélére.

– Mesélsz anyáról? – jött a következő gyenge hangon feltett kérdés, és Piton hirtelen elfelejtette minden maró önutálatát, ahogy a fiú Lily szemével nézett rá, újra bizalommal és – tudta, látta, és mégis nehéz volt elhinni – szeretettel.

– Gyűjtötte a zoknikat, tudtad? – fojtotta vissza a mosolyát, ahogy Harry lassan a keze alá fúrta a fejét, mire óvatosan simogatni kezdte a fekete kóccsomót. – Egyik délután átmentem hozzájuk, és kinyitotta a fiókját…

Monet persze mindig a legrosszabb időpontokban akart valamit, másnap érkezett meg a ki tudja, hogyan küldött baglya, amin egy pergamenen azt írta, hogy a Harry által javaslott férfi (egészen pontosan Kingsley volt az, az ideiglenes mágiaügyi miniszter, de ez a szellemet kevéssé érdekelte, mivel még túlzottan élő volt az ő ízlésének) egészen sokat mozdított előre az ügyön, sőt valószínűleg megszerezte a képet.

Harry Piton utasítására írt egy köszönő levelet Kingsley-nek, melyben egy találkozót is kért tőle, hogy megnézhessék a festményt.

Harry végül péntek délután az eltüntetett Pitonnal az oldalán az ideiglenes mágiaügyi miniszter ajtaján kopogott. A végső csata és a temetések óta most merészkedett először (bár igyekezve minél inkább észrevétlenül maradni) nagyobb nyilvánosság elé, és már az első pillanatban minden porcikájával gyűlölte az egészet, ahogy minden álcázó bűbája ellenére megbámulták az emberek, és a merészebbek faggatni is próbálták. Mégis megtette, Pitonért.

A férfi Harry eltüntető varázslatának hatása alatt lebegett valószínűleg föl-alá a szobában, összepréselt ajkakkal és elfojtva türelmetlen szidalmakat motyogva.

Kingsley beinvitálta őket a szinte üres, festékszagú, meglehetősen átrendezettnek tűnő irodájába. Harrynek erről eszébe jutott, hogy vajon milyen állapotban lehet a Roxfort, utoljára látott romos, siralmas önmagához képest, de kiverte a fejéből a gondolatot, miközben kezet fogott a miniszterrel.

Kingsley, miközben fél kézzel az íróasztalon álló papírkupacok közül kikotort egy levelet, és elküldte azt, kinyitotta a fiókját, és egy pillanatnyi barátságos félmosollyal Harry kezébe nyomta a képet.

Majd meglendítette a varázspálcáját, és levette róla a némító varázsigét. Harry értetlenül nézett rá, amire Kingsley csak egy rövid, sokatmondó pillantással felelt.

– Ohh, biztosan már megint azok az őrült muglik akarnak kiállítani, akik nem is látják a mozgásomat – kezdett bele tirádájába a festmény. – Pedig végre egy rendes kiállítóterembe kerültem, még azzal az inkompetens földi lenyomatommal is összezártak, néha egészen hasznos volt, erre onnan is elvisznek, aztán megint költöztetnek, és bezárnak egy fiókba! Engem! A nagy Monet képmását! – sápítozott felháborodottan a kép tovább, miközben lakója fel alá járkált a keretben.

– Uram, biztosíthatom, hogy varázslók között van – próbálta Harry nyugodt hangon elhallgattatni őt.

– Nagyszerű, és mégis mit akarnak tőlem? Á, persze, biztos megint valami szellem-hókuszpókusz, nem igaz?

– Ó, igen, vissza akarjuk vinni a… hogy is mondta? Á, megvan, inkompetens földi lenyomatához – felelte Harry, azzal újra elnémította, majd lekicsinyítve a zsebébe helyezte a festményt.

Hálásan megköszönte Kingsley-nek a segítséget, majd kiviharzott a Mágiaügyi Minisztérium épületéből.

Harry sejtette, hogy valami hasonló fog történni, de még ő sem bírta túl jól, ahogy a kép percnyi szünet nélkül szidta önmaga szellemét.

– Undorodom tőled, nézd meg, mi lett belőlem… Mentél volna tovább, te szánalmas földi ide-oda suhanó kis lenyomat. Soha nem érhetsz fel a valaha volt önmagadhoz. Nem is értem, mire gondoltál?! – A szellem csak állt, némán, lehajtott fejjel, rezignáltan, mintha már sokadjára hallgatná meg ugyanezt a szidalomáradatot.

– Mi lenne, ha máskor folytatná ezt? – vágott közbe Harry, képtelennek érezve magát arra, hogy tovább hallgassa őt, miközben egyik oldalán Monet szelleme kókadozott, míg a másikon Piton nem sok jót jelentő elsötétülő pillantással meredt ki az ablakon.

– Szükségünk van a segítségére, és mivel sikerült visszajuttatnunk ide, azt hiszem, ennyit megtehet nekünk – vette fel az ellentmondást nem tűrő vezető nem túl gyakran használt szerepét, ami azonban úgy tűnt, a festményen bevált.

– Rendben, fiú – nyomta meg a második szót gúnyosan a festmény, de Piton egyetlen gyilkos pillantására inkább elvetette a hangnem további használatát.

– Na, vidd haza a csodás kis függelékedet, látom rajtad, hogy mehetnéked van, és küldd el egy levélben pontosan leírva, hogy mégis hogyan sikerült beszerezned ezt a csodás kiegészítőt…

Harry szinte kimenekült a műteremből, idegesen szitkozódva végigrohanva pár utcán, mielőtt bevárta volna Pitont, majd együtt hazahoppanáltak.

– Milyen összeesküvés-elméleten gondolkozol már megint? – nevetett Harry Piton összeráncolt homlokán.

Az óta a nap óta képtelen volt visszatérni a férfi magázására, amit egyikük sem említett ugyan, de jól megvoltak vele.

– Mi van, ha én is ezt gondoltam volna magamról? – kérdezett vissza Piton, elfeledtetve Harryvel minden játékos hangulatát.

– Tudom, hogy nem gondoltad volna – ígérte meg, majd az erre feleletül kapott kétkedő tekintetre folytatta. – Egyrészt nem vagy egy olyan öntelt alak, mint egyes csodás impresszionista festők… másrészt pedig nem hagytam volna – mosolyodott el. – Mármint most látom, hogy milyen ember vagy, és nagyon ideges lennék bárkire, aki ilyen dolgokat állítana rólad. Még akkor is, ha az te magad lennél. Ez nagyon zavaros – ráncolta össze a homlokát, mire Piton tekintetében végre szórakozott szikrák kezdtek táncolni.

– Na, megírjuk ezt a szörnyen izgalmas levelet? – vetett fel új témát, mire a férfi csak hálásan bólintott.

Amikor végeztek, és a Monet által küldött, náluk várakozó bagolyra Harry felkötötte a levelet, Piton egy halk köszönömöt préselt ki magából.

Harry nem felelt semmit, csak a szobájába ment, és lefeküdt aludni, de nem zárta be az ajtót. Piton inkább már meg sem említette, hogy elfelejtett vacsorázni, hanem egyszerűen bement hozzá, és őrizte az álmát néhány percig vagy talán óráig, aztán kiment a kanapéra, és fél füllel hallgatta a tévé halk duruzsolását, miközben azon a terven gondolkozott, ami már napok óta foglalkoztatta.

Így történhetett hát meg, hogy az éjszaka leple alatt fojtott hangon a nemrég beszerzett Pulitzer-pennájába diktálva levelet küldött Hermione Grangernek és Ronald Weasley-nek, melyben elmagyarázta Harry állapotát, és áthívta őket magukhoz másnap délutánra.

Persze abban a pillanatban, ahogy Sipor segítségével sikerült eljuttatnia hozzájuk a leveleket, már meg is bánta a döntését, de innen már nem volt visszaút.

És ezt végül, amikor néhai diákjai feszengve, de láthatóan reménnyel és meglepő mennyiségű bizalommal a tekintetükben beléptek az ajtón, talán mégsem bánta annyira.

– Harry egyetlen levelet írt nekünk – magyarázta Hermione ideges mosollyal. – És abban szinte egész végig magáról beszélt… – Piton felvonta a szemöldökét, mire a lány tétován nevetve megrázta a fejét. – Tudja, csupa ilyen jaj, Piton olyan csodás és segítőkész és a Legjobb. Ember. Valaha. Főleg, hogy amúgy szellem… Ha már itt tartunk, hol van…? – nézett körbe.

– Reményeim szerint visszaaludt, de mindjárt megnézem – suhant Piton Harry szobája felé, aminek azonban éppen abban a pillanatban nyílt ki az ajtaja.

Így hát pont a fiú mellett állt, és végignézhette, ahogy annak arckifejezése halálosan rémültből örömtelivé, bűntudatossá, majd újra félelemmel telivé válik.

– Harry? – kérdezte bizonytalanul.

A fiú olyan színtiszta önutálattal a szemében nézett rá, hogy Piton úgy érezte, nem bír tovább ránézni. Ennek ellenére sem engedte el a tekintetét, csak Harry válla fölé helyezte a kezét, és lassan, óvatosan közelebb vezette őt a megszeppenten álló barátaihoz, akik erre persze kiengedtek a pillanatnyi sokkjukból, és a férfi hamarosan inkább attól retteghetett, hogy megfojtják védencét azzal a sok öleléssel meg könnyekkel.

Később kicsit arrébb vonult, amíg a meglehetősen megviseltnek látszó, de abban a pillanatban maradéktalanul boldog Arany Trió a konyhaasztalon robbantós snapszlit játszott, miközben mindenféle nevetséges csínytevéseiken nosztalgiáztak, az első rémület után már fel-felkacagva Piton erre adott lesújtó reakcióin. Arra ügyelt, hogy sose engedje kicsúszni a látóteréből Harryt, aki ugyan láthatóan jobban érezte magát a barátai társaságában, mint már nagyon régóta, ám a tekintete újra meg újra visszatalált mintegy biztonságos elrugaszkodópontként Pitonhoz.

Délután aztán Monet-ék baglya kopogott az ablakon, úgyhogy Harry halkan elmagyarázta a helyzetet, felajánlva Ronnak és Hermionénak, hogy menjenek haza, amit mindketten visszautasítottak, úgyhogy együtt indultak el a műterem felé.

Útközben Ron átvetette Harry vállán a karját, míg a másik kezét összefűzte Hermionééval, és Piton talán kívülállónak érezte volna magát, ha Harry nem mosolyog rá olyan nevetséges, feltétel nélküli csodálattal a szemében minden második lépésénél.

Az ajtó előtt a szellem létére is kimerült Monet várta őket, alig kopott udvariassággal bemutatkozva Harry barátainak, majd elhúzott szájjal beinvitálta őket.

– Itt van már végre a fiú? – hallották meg rögtön a festmény hangját. – Mi ez a kíséret már megint? 

Titkárokra is szükséged van, vagy minek hoztad őket is, Potter?

– Ők a barátaim, Hermione és Ron. Ez pedig itt egy festmény.

– Claude Monet – hajtott fejet a kép.

– Mire jött rá? – tudakolta Harry, igyekezve minél hamarabb túlesni az egészen.

– Szent Merlin, te aztán tényleg hamar meg akarsz szabadulni a vénembertől, nem igaz? – nevetett fel csupán önmaga szerint viccesen a festmény-alak.

– Csak… válaszoljon – szűrte Harry a fogai között, legyűrve magában a késztetést, hogy Piton kezéért nyúljon.

– Azt hiszem, megvan az esetetekre megfelelő módszer – felelte végül megadóan a mázolmány. – Most már csak a halál beálltának pontos idejét és helyét, valamint a hozzád kötésének részleteit, tehát hány méterre mehet tőled, mennyire közlekedhettek, hasonló információkat gyűjtsetek össze, és hamarosan eredményre juthatunk.

Harry némán biccentett, majd az eddiginél sokkal inkább Ronra támaszkodva hazafelé indult, miközben ujjaival Hermione hajával játszott, és mindenfelé nézett, csak Pitonra nem.

Otthon aztán csöndesen elbúcsúzott a barátaitól, megígérve, hogy most már rendszeresen találkoznak majd, és igyekszik minél gyakrabban írni is nekik, aztán a szobájába menekült, és a falhoz vágta az összes szellemlétről szóló könyvet, ami az ágya mellett sorakozott.

Aztán, mint már olyan régen utoljára, a párnájába szorított arccal aludt el, és egész éjszaka rémálmokat látott.

Hetekkel később még mindig ott tartottak, hogy egy bűbájt kerestek, amivel meg tudták volna mondani Piton halálának pontos idejét, amikor Harry talált valamit az egyik könyvben. A varázslat túlságosan is illett a helyzetükre, egészen kivitelezhetőnek és hasznosnak bizonyult, úgyhogy Harry abban a pillanatban gyűlölni kezdte. Aztán olyat tett, amiről tudta, hogy később még ezerszer megbánja majd, de képtelen volt tovább segíteni.

A párnája alá rejtette a könyvet, és a szobájában alvást tettetve levelet írt direkt a képmásnak címezve (ezt egy szolid mugli másolatot a levél elejére ragasztva jelezte), amelyben megkérte, hogy nyilvánítsa sikertelennek a kutatásukat még egy hét eltelte után.

Piton eközben egyre idegesebb lett, szinte megszállottan kutatott, egyedül annyi időre volt hajlandó elszakadni a drágalátos könyveitől, amíg Harryvel a szokásos hajnali teázásukat megtartották, majd újra visszafordult azokhoz.

Harry bűntudata pedig egyre csak nőtt, minél gyakrabban kellett lapoznia Pitonnak még ebéd közben és esténként is, ami eddig a békés beszélgetéseik egyik legfőbb ideje volt, és végül belátta, hogy nem bírja tovább ezt a feszült, vihar előtti csöndet. 

– Megtaláltam – vallotta be megtörten a hét utolsó napján, a teájuk felett üldögélve, ami talán a nap egyetlen békés időpontja volt.

Piton felkapta a fejét, és értetlenül nézett Harry üres kezeire.

– Tulajdonképpen… már egy ideje megtaláltam – vallotta be a fiú, a mellkasához húzva a térdét.

– Mikor? – magasodott fölé Piton, éles hangon ráripakodva.

– Egy hete. A párnám alatt van – lehelte maga elé Harry, összeszorítva a szemét, arra várva, hogy egyedül maradjon a szobában.

Hamarosan így is történt, érezte, ahogy Piton elsuhan előtte, ki a szobából, aztán a térdére hajtotta a fejét, és csak szorította a kezében a csészéjét, mintha azon a darab porcelánon múlna az élete.

Aztán arra gondolt, hogy Piton ki sem tudja nyitni a könyvet, de képtelen volt felállni és odamenni hozzá, amikor ennyire félt attól, hogy a férfi soha többé nem akarja majd őt látni. Végül délben, nem törődve azzal, hogy milyen vörös lehet a szeme, bevánszorgott a szobájába, mint valami megtört öregember, nem nézett a sarokban álló, megfeszült állcsontú Pitonra, csak elővette a könyvet, a megfelelő oldalra lapozott, aztán mindenféle figyelmeztetés nélkül végrehajtotta a varázsigét Pitonon.

Az ige valójában leginkább egy Priori Incantatemhez hasonlított, csupán annyiban tért el, hogy ezúttal nem a pálcával végrehajtott varázslatokat, hanem az adott lénnyel történt korábbi eseményeket mutatta meg.

Harry nem kapott levegőt, amíg visszafelé pörgetve végignézte az elmúlt két hónapjukat, a köztük lévő bizalom kialakulását (amit most összetört), ahogy egyszer cserben hagyta Pitont (és most újra), és mire visszaértek a végső csata napjához, már csak homályosan látta a varázslat gyöngyházfényű alakjait.

Aztán végre vége volt az egésznek, és csak Piton szétharapott nyakú képe lebegett előttük még sokáig, aminek Harry egy következő varázslattal megnézte az időpontját, majd azt feljegyezte egy papírra, és csak ezután rogyott le erőtlenül a földre.

Piton csupán nézte őt, percekig tanulmányozta, aztán kilebegett az ajtón, és az volt a legrosszabb, hogy Harry tudta, hogy megérdemelte. Talán mindig is csak ezt érdemelte volna tőle, és Piton mégis többet adott, sokkal többet, Harry pedig az egyetlen kérését sem volt képes teljesíteni, sőt csak akadályozta őt.

Később a férfi visszajött a szobába, a maradék teájukat cipelő Siporral egyetemben, letelepedett Harry elé, és várakozón nézett a fiúra.

– Miért csináltad? – kérdezte nyugodtan, ami valamelyest csitította Harry irracionális rettegését.

– Én… én sajnálom! – szakadt ki belőle szinte kiabálva, mire inkább megfogta a csészéjét, és azt pörgette a kezében idegességében. – Én csak… Nem tudtam… Nem voltam rá képes… – Összevissza dadogott, ezt ő is jól tudta, de fogalma sem volt, hogyan mondja el, miért csinálta mindezt. – Nem akarom, hogy elmenj! – hadarta hirtelen, arra gondolva, hogy végül is ez is egy módszer.

– Tessék? – meredt rá értetlenül Piton.

Harry a fejét rázta, és megpróbálta két zokogó lélegzetvétel között meginni a maradék kihűlt teáját.

Piton aztán úgy látszott, felengedett, és Harry oldalára helyezkedett, majd simogatni kezdte a fiú haját, ahogyan már annyiszor korábban, ő pedig megkönnyebbülten még inkább az ujjai alá fúrta a fejét, a koponyájába hasító hideget pedig már otthonos boldogsággal fogadta.

Másnap elmentek Monet-hez, kiabáltak egy sort a képpel, aztán megtudták, hogy jövőre, május másodikán, tizenkilenc óra negyvenhét perckor Piton továbbmehet.

Persze csak akkor, ha addig mindketten képessé válnak arra, hogy elengedjék őt a túlvilágra, amit még sokat kellett gyakorolniuk.

És Harry nem szólt semmit többé, nem mondta, hogy nem akarja ezt az egészet, hogy nem bírja többször végignézni, ahogy Piton vonaglik és megfeszül fájdalmában a kis gyakorlásaik közben, ahogy elhalványul. Harry szívébe minden alkalommal belemarkolt a rettegés, hogy mégis továbbmegy valahogy, hogy elveszíti őt, és egy ideje gyűlölte az összes otthon töltött percet, a várakozást arra, hogy megint egyedül maradjon, úgyhogy egyre gyakrabban mentek Teddyékhez és még az Odúba is, vagy hívta át Ront és Hermionét.

Így nagyjából képes volt ép ésszel kibírni azt, hogy a végül megállapított időpontban, kétnaponta esténként le kellett ülnie az ágyára, Pitonnal szemben, és arra kellett koncentrálnia, hogy elengedje őt, hogy ne akarja őt maga mellett.

Tudta, hogy miatta fáj ennyire a férfinak, mert képtelen volt a feladata teljesítésére, és szinte minden alkalommal sírva fejezte be a gyakorlatot, védelmezően Piton köré gömbölyödve, ahogy egyszer, régebben, és csak várt, talán arra, hogy újrakezdődhessen ez az egész ördögi mókuskerék. Azt sem mondta el Pitonnak, hogy emlékszik arra a napra, és már tudta, hogy Piton akkor is elengedte őt, csak ő nem volt képes rá, még haragjában sem.

Amikor elkezdtek az első bimbók nyílni a fákon, és Harryék egyre gyakrabban ültek ki az udvarra, hogy a hűvös, friss levegőn olvassanak pihenésképpen, még mindig nem jutottak semmilyen eredményre.

Harry rémálmai újra mindennapossá váltak, és Piton tehetetlenül nézte a fiút, akinek újra megjelentek a sötét karikák a szeme alatt, és a ruhái, amikbe végre belenőtt, ismét lógni kezdtek rajta.

Végül, amikor a fiú először könyörgött neki Álomtalan Álom bájitalért, kivezette őt az udvarra, lefeküdtek egymás mellett a fűben, és hagyta, hogy Harry csak tágra nyílt szemmel bámulja őt, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni, mint ahogyan azt már egészen azóta csinálta, hogy meglátta az első foltnyi kékcsengőt a Sipor által rendben tartott kertben.

– Harry… – kezdte bizonytalanul. – Sajnálom.

– Mit? – nézett rá a fiú értetlenül. – Én vagyok használhatatlan. Nekem kéne bocsánatot kérnem – hunyta le a szemét fáradtan.

– Olyat kértem tőled, amit soha nem lett volna szabad, és ezt sajnálom – folytatta Piton rendületlenül. – Nem kellett volna arra kérnem téged, hogy bízz bennem, hogy hagyj segíteni neked, aztán pedig azt hinnem, hogy képes leszel majd egyszerűen elengedni.

– Én… próbálom – nyögte a fiú, könnyekkel a hangjában.

– Tudom… tudom… – csitította a férfi. – Csak azt szeretném mondani, hogy… Nem kérek tőled többé ilyet.

– Tessék? – ült fel hirtelen Harry, szinte nevetséges kitágult szemmel, miközben a szemüvege félrecsúszott az orrán.

– Nem fogom többé azt kérni, hogy engedj el. Nem megyek tovább, már írtam egy levelet Monet-éknek is.

– De hát ezt akartad, mióta csak… Nem… nem mész el? – Harry hangja úgy remegett, hogy Piton újra egy undorító, borzalmas embernek érezte magát, tudva, hogy most ő volt a hibás a fiú minden fájdalmáért.

– Nem… én… itt maradok… amíg csak szükséged van rám – préselte ki a száján a szavakat, és már nem is csodálkozott, amikor Harry köré fonta magát, mint valami kismajom, és a nyaka hajlatába fúrta a fejét, egyértelműen a haja simogatására várva, ami már szinte önkéntelen reakcióvá rögzült Pitonban.

– Sajnálom, de én… én nem akartam, hogy elmenj, és most itt maradsz, és tudom, hogy gyűlölsz így lenni, ha te úgy akarod, még… megpróbálhatjuk, de ha nem, mindent megteszek, amit csak kérsz, és megpróbálok készíteni egy csomó olyan dolgot, mint a Pulitzer-penna, hogy majd mindent tudj csinálni, és… Tényleg itt maradsz velem? – nézett a szemébe a fiú, letörölve a könnyeket az arcáról.

– Igen. Itt maradok veled – ismételgette Piton még sokáig, majd beterelte Harryt, hogy nehogy megfázzon a hűvös áprilisi éjszakában.